A Hulman-sztori part 3. - Az IMS felvirágzása
2012. december 30. írta: USAracing

A Hulman-sztori part 3. - Az IMS felvirágzása

Az Indianapolis Motor Speedway 1946-ban, a renoválást követően készen állt arra, hogy ismét otthont adhasson a földkerekség legikonikusabb versenyének.

15.gif

Tony Hulman nem sajnálta a pénzt és az energiát annak érdekében, hogy a 30. Indianapolis 500-zal Indiana állam egyik legfontosabb hagyományát élessze újra; a pace cart Henry Ford II vezette, aki ekkoriban a Ford Motor Company elnöke volt, a pole pozícióból pedig az a Cliff Bergere indulhatott, akinek az 1946-os futam immár a tizenötödik (!) Indy 500 részvétele volt. Sajnos azonban a versenye már nem alakult ilyen jól, hiszen mindössze két kört tölthetett az élen, majd a nyolcvankettedikben feladni is kényszerült a viadalt. A versenyt végül a 138 körön keresztül domináló George Robson nyerte meg, s ezzel ő lett az IMS új korszakának első győztes pilótája.

Az Indianapolis 500 sikeres visszatérése ellenére az IMS nem lett a Hulman & Company első számú projektje. Tony Hulman előtt továbbra is a cég eredeti profilja élvezett prioritást, ami nem is volt csoda, hiszen az 1950-es évekre hirtelenjében két komoly versenytárs is felbukkant a piacon, amelyek szintén a száraz élelmiszer-alapanyagok forgalmazásában és gyártásában értek el komoly eredményeket és persze nagy profitot. A Rumford Chemical Works és a KC Foods Division Plant rendkívül erős eladási mutatókat produkált, legfőképpen - nem véletlenül - azokban az északi államokban, ahol a Hulman & Co. fő terméke, a Clabber Girl Baking Powder eladásai a leggyérebbnek bizonyultak. Ez a kis probléma azonban nem fogott ki Tony-n, olyannyira, hogy a Rumford huszonnyolc épületből álló gyáregysége hamarosan beolvadt a Hulman & Co.-ba, amelyben a mai napig is készülnek a Clabber Girl márkanév alatt futó termékek.

Az évtized során tovább gyarapodott a Hulman birodalom: megvásárolták Terre Haute két napilapját, valamint a helyi televíziós és rádiós társaságot, a gázipari vállalatot, az operaházat és a város legnagyobb szállodáját is. Mindezek mellett szintén Tony nevéhez fűződik Terre Haute első bevásárlóközpontjának, a The Meadows-nak létrehozása is.

1.gif

1954-ben, repülőgép baleset következtében elhunyt Wilbur Shaw, aki az Indianapolis Motor Speedway elnöki pozícióját töltötte be, s ez a tragikus esemény arra késztette a mindazidáig a háttérben tevékenykedő Hulmant, hogy még komolyabb szerepet vállaljon a pálya életében, annak menedzselésében. Az eddigieknél is több pénzt ölt a létesítménybe, korszerű kiszolgálóegységeket, melléképületeket építtetett, és nagy hangsúlyt fordított a marketingre is. Az IMS egye nagyobb tömegeket vonzott, annak ellenére, hogy az ötvenes évek az autóversenyzés talán legveszélyesebb időszaka volt: nyolc versenyző halt meg csak az Indy 500-on, ebből heten balesetben vesztették életüket, míg Carl Scarborough a rekordforróságban rendezett 1953-as futamon végzetes hőgutát kapott.

1955. különösen fekete évként vonult be a motorsport történelemkönyvébe. Az Indianapolis 500-on halálos balesetet szenvedett a kétszeres győztes Bill Vukovich, majd kevesebb, mint két héttel később egy olyan katasztrófa történt a Le Mans-i 24 órás versenyen, amelyet az autósport világa soha nem fog tudni teljesen kiheverni.

Alig három órával a verseny rajtját követően Mike Hawthorn – aki 1958-ban Nagy-Brittania első Forma-1-es világbajnoka lett - állt az élen egy Jaguár volánja mögött, s mivel hatalmas csatában voltak a Mercedesekkel, ezért a brit pilóta az utolsó utáni pillanatig húzta a kiállását. Miután még lekörözte az Austin autóban ülő Lance Macklint, egy óriásit fékezett, hogy be tudjon hajtani a boxutcába. A mögötte haladó Macklin még időben le tudott lassítani, azonban az érkező Pierre Levegh már nem tudta elkerülni az ütközést. A francia pilóta Mercedese több, mint 200 km/h-s sebességgel találta el az előtt haladót, melynek hatására az autója a levegőbe emelkedett és lángolva csapódott a nézők közé. A balesetben Levegh mellett még nyolcvankét ember vesztette életét, a sebesültek száma pedig jóval meghaladta a száz főt, valamint több, mint harmincan hunytak el hetekkel később a tűz oltása közben belélegzett füst és mérgező hamu következtében.

A tragédiát követően, néhány óra múlva a Mercedes visszahívta az összes autóját, köztük az élen állót is, így fordulhatott elő, hogy végül az egész dominóeffektust beindító Hawthorn nyerte a viadalt.

Az eset mélyen megrázta az autósport világát. Az 1955-ös Forma-1-es versenynaptár mindössze hét futamra redukálódott, miután több ország szervezői visszamondták a rendezést, a Mercedes kivonult a sportból, s csak lassan, apró lépésekkel tértek vissza. Ezt jól szemlélteti, hogy az F1-ben csak 1993-ban jelentek meg ismét, mint a Sauber motorszállítói, önálló csapatként való jelenlétükre pedig egészen 2010-ig kellett várni. Svájcban betiltották az autóversenyeket, az American Automobile Association (AAA) – amelynek irányítása alatt futott az Indianapolis 500 – az események hatására úgy döntött, hogy nem foglalkozik tovább motorsporttal. Ez a döntés komoly hatással lehetett volna az IMS jövőjére, azonban Tony Hulmant nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen „apróság” keresztül húzhassa a terveit. Még ugyanebben az évben létrehozta a United States Auto Clubot (USAC), ami az AAA szerepét átvéve ettől fogva nem csak az Indy versenyzés, hanem a legtöbb amerikai széria felügyeleti szerveként működött.

256.gif

A hatvanas évekre az IMS soha nem látott növekedést produkált, az emberek özönlöttek a pályára, a média pedig egyre nagyobb figyelmet fordított az azon zajló eseményekre – és persze egyre kíváncsiabbak lettek arra az üzletemberre, akinek tulajdonképpen az egészet köszönhetik. Hulman azonban jobban szeretett a háttérben tevékenykedni, s tovább gyarapítani a cége amúgy sem csekély vagyonát, azonban a gazdasági helyzet őt is megszorításokra kényszerítette. Bár 1965-ben mintegy kétmillió dollárért megvásárolta a Coca-Cola indianapolisi palackozó üzemét, több egyéb mellett a még Herman Hulman által alapított fűszer- és kávéüzemét 1968-ban be kellett zárnia, ahogyan a Terre Haute belvárosában lévő bútorboltot is.

A nehézségek ellenére nem feledkezett meg a közösségről egy pillanatra sem. Hatalmas összegekkel támogatott vallási, egészségügyi és oktatási intézményeket, amelyek közül kiemelkedett a Rose Polytechnic Institute nevű magániskola. Az 1991-ig kizárólag fiútanulókat fogadó intézmény (az első leány diákra mégis 1995-ig kellett várni) a kapott dollármilliós adományokért hálából 1971-ben Rose-Hulman Institute of Technology-ra változtatta a nevét. /Itt érdekességképpen megjegyzem, hogy 2005-ben a hallgatók 99%-a jutott el a PhD fokozatig./

Hasonlóan nem lehetett oka panaszra az Indiana State University-nek sem, amely 2,5 millió dollárt kapott a Hulman Alapítványtól, hogy abból a sportlétesítményeit korszerűsítse. A projekt keretében készült el az egyetem új stadionja, ami a Hulman Center nevet kapta.

45.gif

Tony Hulman élete során mindössze egyszer ült versenyautóban, méghozzá 1950-ben, amikor Wilbur Shaw-val a volán mögött nekivágtak néhány kör megtételének az Indianapolis Motor Speedway-en. Illetve csak nekivágtak volna, hiszen Hulman már az első kanyart követően, szinte pánikszerűen követelte a háromszoros Indy 500 győztestől, hogy lassítson, sőt, a nyomaték kedvéért még jól meg is ütögette a bajnokot. Nem bírta a sebességet, ahogyan rettegett a bogaraktól és a pókoktól is, viszont elsőrangú üzletember volt, aki ráadásul kivívta azt, amit a hozzá hasonlók legnagyobb része nem tud: az emberek szeretetét.

1977-ben A.J. Foyt negyedik Indianapolis 500 győzelmét aratta, és arra kérte Tony Hulmant, hogy a győztes tiszteletkörén üljön fel melléje a pace car-ra. Hulman igent mondott, a képek pedig, melyeken a pálya első embere és a sztárpilóta együtt mosolyognak és integetnek az Indianapolis Motor Speedway közönségének, legendásak lettek. Ez volt az első, és mint utólag már tudjuk, az utolsó alkalom, amikor Anton Hulman Jr. részt vett a „victory lap-on”. 1977. október 27-én, 21 óra 45 perckor az indianapolisi St. Vincent kórházban, műtét közben hunyt el. A halál okaként szívelégtelenséget állapítottak meg, amit egy megrepedt aorta aneurizma okozott.

Tony Hulman hirtelen elvesztése mélyen megrázta Indianapolis közösségét. Azon a hétfői napon, amelyen örök nyugalomra helyezték Terre Haute legfontosabb emberét, még a városháza is bezárt. Temetése nagyobb tömegeket mozgatott meg, mint például Ralph Tuckeré, aki öt cikluson át volt a város polgármestere. Több ezer ember látogatott el a St. Benedict's templom elé, hogy lerója tiszteletét, magán a szertartáson pedig kilencszáz gyászoló hallgatta Hubert Kobunski tiszteletes hat további lelkész asszisztálásával tartott búcsúbeszédét.

A mély gyász ellenére az emberek azonnal elkezdték találgatni, hogy vajon ki fogja majd átvenni a birodalmat, ki lenne arra a legalkalmasabb személy.

Özvegye, Mary Fendrich Hulman a legtöbb idejét a családjának és a jótékonykodásnak szentelte. Lánya, Mary (Mari) nem állt készen a feladatra, hiszen saját elmondása szerint az apja szinte semmit nem tanított meg neki az üzleti életről, pusztán azért, mert nőnek született. Ráadásképpen a család még mindig nyakig benne volt a Mari férjének meggyilkolását övező herce-hurcában, de erről majd később, részletesen a következő részben.

Az unokák még nagyon fiatalok voltak; az egyetlen fiú, Tony George is éppen hogy csak befejezte a középiskolát, így vele eleve nem számolhattak, mint a Hulman & Co. következő vezetője.

Az embereket jogosan aggasztotta, hogy mi lesz ezután Terre Haute-tal, az alapítvánnyal, a számos üzlettel, valamint az Indianapolis Motor Speedway-el. Utóbbi kérdése különösen felkorbácsolta az indianapolisi kedélyeket, hiszen sokan attól tartottak, hogy a család el fogja adni a pályát, s akkor csak az Isten tudja, mi lesz a további sorsa. Senki nem látott volna szívesen az Indianapolis 500 területén egy újabb lakóparkot, csak hogy a legrosszabbat említsem.

 

Folyt. köv.

 

 

 Kapcsolódó posztok: