Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása 2. - Külön utakon
2013. november 03. írta: USAracing

Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása 2. - Külön utakon

A posztsorozat első részében megismerkedhettünk az amerikai nyitott karosszériás autóversenyzés első szakadásával, ezzel együtt pedig a CART sorozat megszületésével.

5225.jpg

Mindemellett azt is megtudhattuk, hogy az 1979-es események miként játszottak közre abban, hogy végül az újonnan létrejött széria is a kettéválás útjára lépett, valamint az sem maradt titok, hogy mi ösztönözte valójában Tony George-ot az IRL megalapítására.

Az alábbiakban folytatódjon tovább a történet, még több részletet feltárva a piszkos játszmák és a hataloméhség 200 mph/h-s világából.

    

Az Indy Racing League megalakulásáról szóló híreket eleinte mindenki csak egy blöffnek tartotta, azt gondolva, hogy ezzel Tony George csak a CART-ot akarja sarokba szorítani a tárgyalóasztalnál. 1995 nyarára azonban világossá vált, hogy a Hulman-George család sarja nagyon is komolyan gondolja saját szériájának tető alá hozását.

Az IRL ötlete már az első pillanatokban sem aratott osztatlan népszerűséget, holott az észak-amerikai autóversenyzés tradícióit féltők szemében a CART ekkorra már komoly szálka volt. Aggodalmuk nem volt teljesen alaptalan, hiszen a széria nagy sebességgel rohant a szép szóval élve "eleurópaiasodás" felé. Az utcai/épített pályák szaporodása mellett az öreg kontinensre jellemző fizetős pilóták megjelenése is kiváltotta sokak nemtetszését, aminek hatására a kevésbé jó kvalitású, ámde komoly anyagi háttérrel rendelkező versenyzők lehetőséghez jutottak, miközben a valódi tehetségek ülés nélkül maradtak. Ilyen volt egy bizonyos Jeff Gordon is, aki midget autókkal kezdte pályafutását és az open-wheel versenyzés világában képzelte el a jövőjét. A financiális problémák azonban közbeszóltak.

"Kilincseltünk a CART csapatoknál" - vallotta be a Sports Illustrated szakújságírójának, Ed Hintonnak Gordon mostohaapja, John Bickford. "A válasz azonban minden esetben ugyanaz volt: mutassátok a pénzt, mi pedig mutatjuk az autót."

A folytatás mindenki számára ismert; Gordon soha nem lett CART pilóta, ellenben 1994-ben megnyerte a sokat kritizált első Brickyard 400-at, majd négy NASCAR Cup bajnoki címet szerzett. Mostanra minden bizonnyal nem bánja, hogy végül a stock-carban kötött ki, az odáig vezető út viszont jól példázza az akkori - és sajnos máig, globálisan jellemző - viszonyokat. Ifjú pilótaként a dirt pályákon nem akadt legyőzője, a CART azonban elérhetetlen maradt számára, pusztán a pénz hiánya miatt.

Ha Gordonnak nem is jött össze, egy másik, mára szorosan a NASCAR-ral összefonódott névnek sikerült open-wheel autóhoz jutnia. Tony George-nak egy olyan fiatal pilótára fájt a foga, akit végül az IRL zászlajára tűzhet, és nem is kellett sokáig keresgélnie. 1994-ben, szintén a midget carok világában lelt rá a huszonhárom éves Tony Stewartra, aki Gordonhoz hasonlóan szintén mindenhol, ahol elindult nyerni is tudott, nem mellesleg pedig már ekkor viszonylag komoly rajongótáborral rendelkezett.

 

001.png

Az IRL első futamára 1996. január 27-én került sor a floridai Walt Disney World Speedwayen. Ekkorra már visszavonhatatlanná vált az új széria létrejötte, noha még az előző év őszén is sokan reménykedtek abban, hogy az utolsó utáni pillanatban végül mégis sikerül egyezségre jutni. Nem így történt.

A csillogó CART festésekhez, lakóbuszokhoz és felhajtáshoz képest furcsa volt látni a szponzorfelirat nélküli, 'second-hand' IRL autókat, melyeket a korábban kizárólagosan csak az Indy 500-ra nevezett csapatoktól, valamint CART gárdáktól szereztek be - használtan.

Ezt olvasva joggal merülhet fel a kérdés, hogy mégis, ilyen körülmények között miből volt pénz egy komplett szezonra? Az akkori hírek szerint George a saját zsebéből, valamint az Indianapolis Motor Speedway kasszájából finanszírozta az IRL-t, ami már önmagában véve unikumnak számított. Minden főkategóriás szériára jellemző, hogy az anyaszervezet anyagi támogatást nyújt a topcsapatoknak, valamint egyes kiemelkedő versenyzőknek, mintegy ellenszolgáltatásként, amiért azok a puszta jelenlétükkel segítik a jegyeladásokat és a televíziós nézettség növelését. Az viszont, hogy adott sorozat tulajdonosa állja az összes költséget, példa nélküli volt.

A Disney Indy 200 meglepően sikeresnek bizonyult, a maga 51.000 helyszíni, fizető nézőjével. Ez a szám így leírva kevésnek tűnhet, azonban a körülményeket tekintve jóval felülmúlta az előzetes várakozásokat.

A húsz autót számláló mezőnyből mindössze kettő - a Team Menard 20-as számú, Tony Stewart által vezetett gépe és a futamot végül megnyerő, 12-es Bradley Motorsports jármű Buzz Calkinsszal a volán mögött - fejezte be a versenyt körön belül, az egy mérföld hosszúságú, három kanyarból álló oválon.

A fő témát azonban nem az IRL első fordulója szolgáltatta, hanem az, hogy a mezőnyt elnézve, vajon képes lesz-e Tony George összekaparni kellő számú autót a májusi Indianapolis 500-ra, amelyen ráadásul minden valószínűség szerint a CART csapatai sem fogják tiszteletüket tenni, miután ők akkor pont az "ellen-Indy 500"-ukat, a US 500-at fogják futni Michiganben.

 

000.png

A CART azt próbálta sugallni, hogy Indianapolisban csak az elégedetlenkedők, a lekörözöttek és egy reklámarc (Stewart) fog elrajtolni, miközben a sztárok és autóik a Michigan International Speedwayen feszülnek majd egymásnak, ergo nem kérdés, melyik esemény lesz az értékesebb minden szempontból.

Az acsarkodás hatására pedig az események kezdtek drámai fordulatot venni.

Ed Hinton így emlékszik vissza:

"A Daytona 500-at megelőző pénteken, a hotelszobámban egy üzenet várt a szerkesztőmtől, hogy azonnal hívjam fel, sürgős dologról van szó. A szerkesztők számára New Yorkban aznap rendeztek egy nagyszabású értekezletet Daytonával kapcsolatban, ahol arra jutottak, hogy az Indianapolis 500 körüli helyzet miatt mostantól okosabb lenne a Daytona 500-at kezelni az Egyesült Államok elsőszámú versenyeként."

Bár Hinton mindig is az Indy 500 rajongójának vallotta magát, kénytelen volt igazat adni kollégáinak. A US 500 megszületése, a nagyobb csapatok és nevek távolmaradása, a felhígult mezőny, a kérdéses autószám és a szponzorációs problémák viharos tempóban kezdték rombolni az ekkor már több, mint nyolcvan éves múltra visszatekintő indianapolisi verseny nimbuszát. Ennek megfelelően a Sports Illustrated következő számában már a Daytona 500-ra hivatkoztak úgy, mint Amerika legnagyobb autóversenye.

A futam napján a NASCAR élő legendája, Richard Petty egy meleg kézfogással köszöntötte Hintont és annyit mondott: a NASCAR-t szívesen fogadná a közönség, ha átvenné az Indianapolis 500-at.

"Ha nem lenne időpont ütközés [a charlotte-i Coca-Cola 600-al], akkor akár át is változtathatnák az Indy 500-at egy NASCAR futammá és az amerikai közönségnek szeme sem rebbenne. Egyáltalán nem lennének mérgesek. Sőt, talán még lelkesebbek lennének, mert [az Indy 500] visszatérne ahhoz, amilyennek kellene lennie: egy teljes mértékben amerikai sporteseménynek."

Lassan elérkezett '96 áprilisa és tovább sem nőtt az esély a megegyezésre, a CART makacsul tartotta magát az indianapolisi bojkotthoz.

A média képviselői és a rajongók az amerikai open-wheel versenyzéshez hasonlóan két táborra szakadtak. Az egyik oldal azt mondta, a történet szenvedő alanya az Indy 500 lesz, miután a CART távolmaradása miatt elveszíti az élvonalbeli pilótáit és autóit, míg a másik oldal szerint pont a CART fogja megsínyleni a legendás verseny kiesését.

Mindkét oldalnak igaza volt.

Ed Hinton telefonforgalma ekkoriban óriási méreteket öltött. A minden újságíró által várt nagy sztori ott volt a kezében, az más kérdés, hogy a fejlemények inkább elkeseredett izgatottságra adtak okot. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot a CART csapatfőnökökkel, köztük Chip Ganassival, is aki arra a kérdésre, hogy valóban jónak tartja-e az Indy 500 szándékos, úgymond leértékelését, az alábbi választ adta:

"Éppen itt ülök az irodámban, Pittsburgh-ben. Kinézek az ablakokon, és pont rálátok arra a helyre, ahol egykor a világ legnagyobb acélgyára állt. Most már nincs többé. Az igazság az, hogy egy menedzsmentváltás itt, egy stratégiai változás ott és ami egykor a legnagyobb volt a világon, már nem lesz az többé."

Beköszöntött a május. Az IRL szedett-vetett, szponzorhiányos mezőnye, fedélzetén a milliárdos John Menard által személyesen finanszírozott Team Menarddal és annak pilótájával, Tony Stewarttal, lázasan készülődött az Indianapolis 500-ra. Közben a CART sem tétlenkedett Michiganben, a lehető legtökéletesebb visszavágásra törekedtek, egyfajta bosszúállásra Tony George-on és a komplett Indianapolis Motor Speedway-en.

Előszeretettel hivatkoztak magukra a média előtt, mint "az Indy sztárjai és autói", afféle érzékeltetésképpen, hogy a legendás verseny nélkülük fikarcnyit sem ér.

Az IRL válasza sem maradt el, amelyet AJ Foyt a következőképpen fogalmazott meg:

"Indianapolis kreálja a sztárokat, nem a versenyzők teszik azzá Indianapolist."

A kegyetlen igazságot azonban a sokak által tisztelt, és legalább ennyi ember által nem kedvelt újságíró, Robin Miller fogalmazta meg:

"A sztárok és autóik most már a NASCAR-ban vannak."

 

 

 

 

A cikksorozat további részei:  3. Fekete péntek 4. Nincs győztes 5. A NASCAR paktum 6. Búcsú a USAC-től 7. Összecsapnak a hullámok 8. Merénylet a sajtószabadság ellen 9. A legsötétebb év 10. Texasi hattyúdal 11. A crapwagon éve 12. R.I.P. CART 13. Nincs meg az egyensúly 14. Új éra és teljes közöny 15. Long Beach a kulcs 16. A Danica-mánia és ami mögötte volt 17. A szenvedély és a pénz tragédiája 18. Generációváltás 19. Katherine vs. Danica 20. Kövesd a pénzt! 21. Mindenki egyért)

 

 

 

 

 

(A Sports Illustrated cikke nyomán.)

 

Képek: SI.com, IMS