Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása 3. - Fekete péntek
2013. november 05. írta: USAracing

Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása 3. - Fekete péntek

A CART megalakulásáról szóló első, valamint az IRL létrejöttéhez vezető utat bemutató második rész után következzék a posztsorozat harmadik része.

yxa.jpg

Abban az esetben, ha még nem olvastad az előzményeket, ajánlott először a fent linkelt két poszttal kezdeni az összefüggések és az érthetőség miatt.

 

 

1996. május 17-én, reggel Tony Stewart épp elhagyni készült indianapolisi apartmanját, hogy aztán az Indianapolis Motor Speedway felé vegye az irányt. Jól tudta, hogy egy újabb nehéz nap elé néz és nem feltétlenül a versenyre való felkészülés miatt. A kemény munka ugyanis soha nem késztette meghátrálásra. Tizenkilenc éves volt, amikor a családi kassza kiürült és szülei már nem tudták tovább finanszírozni versenyzői karrierjét. Más pilóták esetében ez egyet jelentett volna karrierjük végével, Stewart viszont csak egy újabb megoldásra váró problémaként fogta fel.

Minden munkát elvállalt, dolgozott eladóként, teherautó sofőrként és rakodómunkásként, versenyzés iránti szenvedélyét pedig éjjeli sprint car futamokon élte ki, amelyeken rendre nem talált legyőzőre.

Nappal, miközben fuvarozta az árut egyik pontból a másikba, gyakran elhaladt az IMS melletti autópályán, közben pedig azon mélázott, hogy milyen érzés lehet a pályán 200 mp/h feletti tempóval száguldozni. Nem gondolta, hogy álma hamarosan valóra válik.

Alig pár nappal huszonnegyedik születésnapja előtt már elmondhatta magáról, hogy ott van az Indianapolis 500 mezőnyében, a pályán pedig napról-napra izgatottabban várt rá a média siserehada. A sajtó képviselői hordaként követték Stewart minden lépését, és naponta százszor nekiszegezték ugyanazokat kérdéseket az amerikai open-wheel versenyzés szakadásáról, ebből kifolyólag az IRL megalakulásáról és a CART Indy 500 bojkottjáról. Tonyra a nagy figyelem teljesen újdonságként hatott, nem is igazán tudta kezelni a sztorira éhes újságírók rohamát, ahogyan a ráerőltetett reklámarc szerepét sem. Utálta a felhajtást és csak versenyezni akart.

Volt azonban valaki, aki az Indianapolis 500 hónapjának kezdetétől fogva árgus szemekkel figyelte és tanította a fiatal pilótát. Ő nem volt más, mint a Team Menard veteránja, egyben Stewart csapattársa, Scott Brayton. A michigani versenyző a maga 37 évével a legidősebb és legtapasztaltabb tagja volt a mezőnynek, emellett pedig hatalmas tisztelője, ha nem rajongója az Indy 500-nak.

"Indy versenyző vagyok, ez azt jelenti, hogy Indyben versenyzem" - nyilatkozta Brayton, aki nem meglepő módon a verseny pole pozícióját is megszerezte, közvetlenül Stewart előtt. A feltörekvő újoncnak azonban nem volt oka szégyenkezésre, hiszen élete első Indy 500-án - még az 1996-os körülmények ellenére is - több, mint remek az első sor közepéről rajtolni. Ekkor még legalábbis úgy tűnt, hogy innen várhatja a zöld zászlót, az élet azonban  hamarosan mindent felülírt.

yx.jpg

Azon a bizonyos pénteken, május 17-én az indulófélben lévő Stewart az ajtóból fordult vissza, mert rájött, hogy elfelejtette kikapcsolni a televíziót. Beviharzott a nappaliba, és a látványtól, ami fogadta azonnal szoborrá dermedt. A képernyőn, premier plánban tárult elé, amint az egyik Menard autó hatalmas sebességgel a falnak csapódik az IMS kettes kanyarjában. Tony először azt hitte, hogy amit lát, az egy korábbi incidens visszajátszása, azonban hamarosan tudatosult benne, hogy a horrorisztikus képsorok élő egyenes adásban történtek.

Azonnal autóba ült és a pályára sietett, ahol a Team Menard kietlen garázsában szörnyű hír fogadta. A baleset bekövetkeztekor a csapat tartalékautóját tesztelő Scott Braytont életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba, ahol már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

"Nem osztom azok véleményét, akik azt mondják, 'legalább úgy halt meg, hogy azt csinálta, amit a legjobban szeretett'" - nyilatkozta a tragédia után az 1990-es - majd később 1997-es - Indianapolis 500 győztes, Arie Luyendyk. "Én egyáltalán nem hiszem, hogy 'ő azt szeretné, ha elengednénk' és azt sem gondolom, hogy 'ő most már egy jobb helyen van'. Nekem csak egy dolog jár a fejemben: az Isten bassza meg."

A haláleset nem csak az IRL-t viselte meg, de az ekkor Michiganben, Brayton szülővárosában tartózkodó CART legénységét is lesújtotta.

A temetésre május 22-én, a Michigan állambeli Coldwaterben került sor, ahol néhány órára mindkét széria fegyverszünetet kötött. A szertartást követően azonban, miközben elszántan keresték a felelősöket, újra fellángolt a harc.

A Team Menard autóját, mely az utolsó alkatrészéig ugyanolyan biztonsági követelményeknek felelt meg, mint a konkurens széria azévi gépei, értelemszerűen nem kérdőjelezte meg senki, egyszerűen csak elintézték annyival, hogy a Lolán valami hirtelen meghibásodott, ami miatt az irányíthatatlanná vált és a tragédia az események szerencsétlen láncolatának következtében történt meg. Azzal érveltek, hogy Brayton életben maradt volna, ha nem a sisakjával csapódik a betonfalnak.

A CART egyértelműen az IRL-t tette meg felelősnek. Felhívták a figyelmet arra, hogy a turbófeltöltőre vonatkozó szabályok és a megnövelt lóerők együttesen a sebesség jelentős mértékű emelkedéséhez vezetnek, ami egy olyan, többségében nem kellően tapasztalt pilótákat felvonultató mezőnyben, mint az 1996-os Indianapolis 500-é, a katasztrófa tökéletes receptjének számított.

Mario Andretti pedig egyenesen orosz rulettként jellemezte a helyzetet.

yax.jpg

Indianapolisban azonban nem állt meg az élet, a show-nak mennie kellett, amelynek elsőszámú sztárja immár visszavonhatatlanul a Brayton halálát követően a pole-t megöröklő Tony Stewart lett. A fiatal amerikai azt hitte, már nem lehet tovább fokozni a média rohamát, de az Indy 500-at megelőző napokban rájött, nem is tévedhetett volna nagyobbat.

A hiénák számára semmi sem volt szent. Adva volt egy újonc pilóta, akire a széria ráerőltette a reklámarc szerepét, mely abban a szituációban inkább volt hálátlan, mintsem hálás feladat. Nem érdekelt senkit, hogy alig néhány nappal azelőtt vesztette el a csapattársát, miközben muszáj volt neki a lehető legjobb formáját hoznia mind mentálisan, mind fizikálisan, mert az autósport egyik legmegerőltetőbb pályaversenyének rajtja rohamtempóban közeledett. Az újságírók mindenhová követték Stewartot, minden mozdulatát rögzítették és minden szavát magnetofonra vették. A Sports Illustrated szakértője, Ed Hinton szerint ezek a napok olyan mély sebeket ejtettek a pilótán, amelyek a mai napig hatással vannak a médiával való viszonyára:

"Amikor valaki arról kezd panaszkodni, hogy megint milyen pokróc volt a sajtóval Stewart, én válaszképpen elmesélek néhány dolgot a '96-os Indy 500-ról. Mindjárt máshogy állnak hozzá."

Hinton saját szemével látta kollégái érzéketlenségét, azonban akármennyire is megvetette azt, neki is be kellett állnia a sorba és főnökei kérésére muszáj volt feltennie ugyanazokat az agyoncsépelt kérdéseket, amelyeket Stewart legalább már ezerszer hallott.

"A verseny előtti szombat reggelén meghívást kaptam a Team Menardhoz" - emlékszik vissza Hinton. "Sikerült elérnem, hogy a kollégáimmal ellentétben négyszemközt beszélgethessek Stewarttal, de a szerkesztőm utasítására csak olyan kérdéseket tehettem fel, melyekre jól tudtam, hogy nagyon nem akar válaszolni. Elkezdtem faggatni tehát a szakadásról, a csapattársa haláláról, és arról, hogy van-e benne félelem a vasárnappal kapcsolatban. Soha nem felejtem el az arcát. A szeme megtelt dühvel és undorral, ahogyan rám nézett, majd csak annyit mondott: 'Autóversenyző vagyok. Nincs időm arra, hogy ilyeneken gondolkodjak'. Ezután hátat fordított és elsétált. Soha nem éreztem magam olyan pocsékul, mint akkor."

Ekkorra már az IMS is komolyan aggódni kezdett. A 125 dolláros jegyek, melyeknek fekete piaci ára a korábbi években az 1000 dollárt is elérte, most 40 dollárért sem nagyon kellettek senkinek. 

Május 25-én, szombat este az Indianapolis Star kiküldte néhány riporterét a 16. utca és a Georgetown Road sarkára, ahol az Indy 500-at megelőző éjjel, minden esztendőben tradicionálisan hatalmas bulikat tartottak a szurkolók. 1996-ban azonban másként alakult. A fergeteges, karneváli hangulat helyett alig néhány ember lézengett csak a helyszínen.

Az egyik elkeseredett szurkoló pedig azt skandálta: "A versenynek vége és már soha többé nem tér vissza".

 

 

 Folyt. köv. 

 

(A Sports Illustrated cikke nyomán)

  

A cikksorozat további részei: 4. Nincs győztes 5. A NASCAR paktum 6. Búcsú a USAC-től 7. Összecsapnak a hullámok 8. Merénylet a sajtószabadság ellen 9. A legsötétebb év 10. Texasi hattyúdal 11. A crapwagon éve 12. R.I.P. CART 13. Nincs meg az egyensúly 14. Új éra és teljes közöny 15. Long Beach a kulcs 16. A Danica-mánia és ami mögötte volt 17. A szenvedély és a pénz tragédiája 18. Generációváltás 19. Katherine vs. Danica 20. Kövesd a pénzt! 21. Mindenki egyért

 

képek: comcast.net, ESPN