Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása 13. - Nincs meg az egyensúly
2014. február 23. írta: USAracing

Az amerikai open-wheel versenyzés hanyatlása 13. - Nincs meg az egyensúly

A CART, azaz most már Champ Car, egyelőre megmenekült, a háború azonban még korántsem ért véget.

koá.png

 

 (Az érthetőség és folytonosság érdekében ezúttal is ajánlott elolvasni a posztsorozat korábbi részeit.

1. Az első szakadás 2. Külön utakon 3. Fekete péntek 4. Nincs győztes 5. A NASCAR paktum 6. Búcsú a USAC-től 7. Összecsapnak a hullámok 8. Merénylet a sajtószabadság ellen 9. A legsötétebb év 10. Texasi hattyúdal 11. A crapwagon éve 12. R.I.P. CART)

  

 

2004. május 15-én, a 88. Indianapolis 500 első kvalifikációs napjának vége felé közeledve Tony George a pit road mellett álló torony legfelső szintjéről figyelte a pályán zajló eseményeket.

Privát páholyából tökéletes rálátása volt az óriási lelátókra is, amelyek azonban kongtak az ürességtől. Hol voltak már azok az idők, amikor a Pole Dayre rajongók tízezrei látogattak ki és minden alkalommal, ha egy autó elszáguldott előttük, üdvrivalgásba törtek ki. Most már csak a versenygépek magányos zaja töltötte be az Indianapolis Motor Speedwayt. Az általában minden autósport szerető ember szívét megdobogtató, semmihez sem hasonlíthatóan hátborzongató motorhang ezen a napon sokkal inkább volt elkeserítő, mintsem diadalittas.

 

Tony George alig néhány hónappal korábban szenvedett vereséget a bíróságon a csődöt jelentett CART megszerzéséért folyó harcban. Bár az Indianapolis Motor Speedway első embere nagyságrendekkel magasabb összegű ajánlatot tett a szériáért cserébe, az ügyben eljáró bíró inkább az Open Wheel Racing Series (OWRS)  nevű befektetőcsoportnak szavazott bizalmat. A nem hivatalos indoklás szerint a bíróság amiatt döntött a OWRS mellett, mert attól tartottak, hogy George-ék szándékosan tönkre tennék a CART-ot, mint az IRL legnagyobb ellenlábasát.

 

Frank J. Otte bíró határozata megsemmisítő hatással bírt George-ra, aki egyre nehezebben birkózott meg a háborúval, amely a CART valamint saját sorozata, az IRL között dúlt immár nyolc teljes éve.

A Sports Illustrated szakújságírója, Ed Hinton testközelből volt szemtanúja mindazon harcnak és kínnak, amivel a két konkurens bajnokság volt kénytelen szembenézni, és amelyek visszafordíthatatlanul tépázták meg az egykor szebb napokat látott, amerikai open-wheel autóversenyzés világát.

 koá1.png

A közel négy évtizedes szakmai múlttal rendelkező Hinton jól ismerte George-ot, ahogyan az egész Hulman családot is, de ezen a napon, ahogyan ott ültek négyszemközt a pazarul berendezett helyiségben, egy teljesen ismeretlen ember fogadta. A magabiztos fellépés látszatára mindig kínosan ügyelő George helyett ezúttal egy megtört, fáradt férfi nézett vele farkasszemet. Hinton először arra gondolt, hogy az IRL alapítója valószínűleg nem aludta ki rendesen magát, ami általános jelenség volt a május hónap idején az Indianapolis 500 lebonyolításában résztvevő valamennyi dolgozó esetében. Hamarosan azonban rájött, hogy a George gondterhelt arcán elmélyülő, sötét barázdák és a kifejezéstelen, semmibe révedő szempár oka a háborúban keresendő.

Sokan azon a véleményen voltak, hogy az Indianapolis Motor Speedway megmentőjének, Tony Hulman*-nek unokája már megnyerte az összes, fontos csatát. Az elmúlt három évben az IRL-nek sikerült megszereznie a CART legnagyobb csapatait, szponzorait és két legfőbb motorpartnerét a Honda, valamint a Toyota személyében, az Indy 500-on pedig mind több és több, egyelőre még főállásban a konkurenciában versenyző gárda döntött úgy, hogy autót indít.

Mindez azonban felért-e a győzelemmel, maga Tony George számára?

 

Egyértelműen nem.

 

George fejében a kilencvenes évek elején azért született meg az Indy Racing League gondolata, mert nem értett egyet azzal az iránnyal, amerre a CART haladt. A bajnokság egyre inkább átvette az európai formulát, komoly teret nyertek az utcai és épített pályás versenyek, aminek révén vonzó alternatívává vált a külföldi pilóták számára is, akiknek még korábban, az oválközpontú USAC érában eszük ágában sem volt Amerikába szerződni. George hiába próbált hangot adni véleményének, mondandója a csapattulajdonosok által uralt CART-nál minden alkalommal süket fülekre talált. Tető alá hozta tehát az IRL-t, amelyet egy ízig-vérig amerikai szériaként álmodott meg, amerikai csapatokkal, amerikai pilótákkal, amerikai szponzorokkal tradicionálisan amerikai oválpályákon. Az idő azonban nem őt igazolta és a kétezres évekre egyre több szakértő kezdte csak úgy jellemezni a bajnokságot, mint a "másik CART-ot", ahol - dacára a többségben lévő ováloknak - szintén a külföldi versenyzők kerültek egyre inkább előtérbe . Ezzel pedig a rajongók többsége nem tudott azonosulni. Az IRL sem amerikai, sem pedig nemzetközi nem volt, sokkal inkább egy furcsa mix, amit senki nem tudott meghatározni, ebből kifolyólag pedig a szurkolóbázist megalapozó kötődés sem alakult ki.

Azon pilóták számára pedig, akiknek a hátán az IRL fel tudta volna építeni magát, mint eredeti, amerikai brandet, az open-wheel versenyzés már régen nem volt opció.

Jeff Gordon, Tony Stewart, Ryan Newman, Kasey Kahne ... csak néhány név, akik karrierjük kezdetén még az open-wheel világában képzelték el a jövőjüket, azonban hála a háborúnak, végül egyenesen a NASCAR karjaiba szaladtak. A stock-car világa pedig örömmel fogadta és egyben tette őket sztárrá. Lassacskán pedig arra kellett eszmélni, hogy a korábban elsőrangú nevelőszériájukként működő midget sorozatok fiataljai fő céljukként, szinte kivétel nélkül a stock car-t tűzik ki. Az open-wheel harcok egyetlen győztese a NASCAR lett.

 tgs.jpg

Ahogyan ott ültek egymással szemben, Hinton nem volt rest minderre emlékeztetni George-ot, gondosan kihangsúlyozva, hogy évekkel korábban, az üzletember által olyannyira bálványozott USAC érában a legtöbb midget versenyző kezét-lábát törte volna azért, hogy bemutatkozhasson az open-wheel szakág legmagasabb kategóriájában.

 "Az évekkel korábban valójában évtizedeket jelent"- reagált George az újságíró felvetésére. "Az '50-es, '60-as talán még a '70-es éveket."

Nem véletlenül említette ezt az időszakot, hiszen ekkor még sehol sem voltak a CART Gucci öltönyös urai, akiknek térhódítása később mindent megváltoztatott.

"A CART-ban szereplő autótulajdonosok elsősorban a road versenyzésre összpontosítottak, ezen szempont alapján állították fel a mezőnyt is. Mivel a road-ok képviselték a fő fejlődési irányt az oválokkal szemben, direkt olyan versenyzőket próbáltak szerződtetni, akik ezen a pályatípuson versenyképesek. Ezen a ponton tolódott el az egyensúly. [...] Miután [a CART] elszalasztotta a lehetőséget Jeff Gordonnal, az oválok által dominált open-wheel széria, az IRL révén megpróbáltunk egyfajta lehetőséget teremteni a srácoknak az előrelépésre. Néhányan éltek vele, változó sikerrel. De a legtöbb esetben a tulajdonosok megint csak nem akarták vállalni semmiféle kockázatot."

Az IRL-ben résztvevő csapatok egyre komolyabb anyagi problémákkal néztek szembe. Annak ellenére, hogy George a családi vagyon egy részét sem volt rest feláldozni a bajban lévő gárdák megsegítésére - meg nem erősített információk szerint mintegy 250 millió dollárt osztott szét a Hulman-George örökségből - , egyre többen voltak kénytelenek fizetős pilótát alkalmazni. 

Még a George, vele együtt pedig az IRL eszméinek legnagyobb támogatójaként ismert AJ Foyt is külföldi versenyzőket kezdett szerződtetni, az 1999-es Indy 500-at pedig a svéd Kenny Brack révén meg is nyerte.

"Mindegy volt nekik [a csapatoknak], hogy egy olyan versenyzőt alkalmaznak, akinek pénze és tapasztalata is volt, vagy olyat, akinek csak pénze."

 

Egy kivétel akadt volna, azonban ez is zátonyra futott.

 

"Azt hiszem, mindenki tudja, hogy John Menardnak lehetősége lett volna hosszútávra megszerezni Tony Stewartot. Ő azonban úgy döntött, inkább mégsem harcol érte, de az is lehet, hogy egyszerűen csak valamit nagyon rosszul csinált."

samtm.jpg 

A USAC által felügyelt kisebb szériák, mint utánpótlás nevelde ekkorra már ha akarták sem tudták volna visszaállítani, de az autók tekintetében véghezment evolúció miatt már nem is lett volna sok értelme. Az orrmotoros sprint járművek teljesen más képességeket igényeltek, mint az IRL farmotoros gépei, a NASCAR autóihoz szükséges "alapképzettséget" viszont annál tökéltesebben megadták.

 

A USAC rendszere, amely korábban olyan neveket adott az IndyCar versenyésnek, mint AJ Foyt, Johnny Rutherford, Mario Andretti és az Unserek, már a NASCAR számára termelte ki a sztárokat, mint a fentebb említett Gordon, vagy az új csillag, Kahne.

 

Ezzel az alapvető szándék, miszerint az IRL-t afféle hátországnak teremti meg a dirt pályákról érkező fiatal amerikaiak számára, végleg meghiúsult. George belátta, hogy az Indy-hez vezető utánpótlás nevelésnek mindenre kiterjedő változásokon kell átmennie.

 

"Van néhány összefüggéstelen, diszfunkcionális nevelősorozat itt az Államokban. Az itteni rendszer egyáltalán nem olyan tisztán értelmezett, kidolgozott, mint mondjuk Európában."

 

Mégis, akkor mi a megoldás? Mire lenne szükség ahhoz, hogy egy működőképes szamárlétrát járhassanak végig a jövő Indy pilótái?

 

"Ha lenne egy jobb együléses, farmotoros nevelőszéria, ami ösztönző hatással bírna a fiatalok számára, egyben magában hordozná a fejlődés lehetőségét a gokarttól egészen az Indy-ig, valószínűleg jóval több amerikai pilóta lenne" - vázolta fel meglátását George. "Olyasvalaki, mint egy Sam Hornish Jr., vagy egy Alex Barron, akik a formula autózás felé orientálódva nőttek fel."

Az ekkoriban már kétszeres IRL bajnoknak számító Hornish Jr.-t George a legnagyobb amerikai reménységként tartotta számon. Azt azonban még nem sejtette, hogy alig két évvel később, miután megszerzi harmadik címét, valamint az áhított Indianapolis 500 győzelmet, végleg hátat fordít az open-wheel versenyzésnek a NASCAR kedvéért.

Ezen a ponton, 2004-ben azt hihették, hogy épkézláb nevelőszériák hiányában az IRL nem fog tudni egyhamar prezentálni egy új, kellőképpen amerikai, fiatal sztárjelöltet.

 

Nos, ennél nagyobbat nem is lehetett volna tévedni.

 

(folyt. köv.)

   

(A Sports Illustrated cikksorozata alapján)

 

 A cikksorozat további részei: 14. Új éra és teljes közöny 15. Long Beach a kulcs 16. A Danica-mánia és ami mögötte volt 17. A szenvedély és a pénz tragédiája 18. Generációváltás 19. Katherine vs. Danica 20. Kövesd a pénzt! 21. Mindenki egyért

 

* - A Hulman család történetéről szóló posztsorozat itt olvasható. Nagyon tanulságos még azok számára is, akik egyébként nem követik ilyen mélységekig az amerikai autóversenyzést. Esküszöm, tiszta Dallas a sztori.

  

képek: IndyCar, IMS