A Smith-átok
2014. május 04. írta: USAracing

A Smith-átok

A statisztikák szerint az Egyesült Államokban a leggyakoribb vezetéknév a Smith, amelyet közel hárommillió ember visel. Az Indianapolis 500-on több, mint hétszázötvenen vettek részt eddig.

De egyiküket sem hívták Smith-nek.

smith.jpeg

A leggyakoribb nevek közöt megtalálható még a Johnson, a Williams, a Jones, a Brown, a Davis és a Miller.

Az elmúlt több, mint száz év során elindult a versenyen négy Johnson, két Williams, nyolc Jones, két Brown és két Davis (kis csúsztatással három, ha Jimmy Davies-t is hozzá számítjuk).

Mellettük olyan tradicionális amerikai nevek rajtoltak még el az Indianapolis 500-on, mint például Gehlhauser, Tetzlaff, Rickenbacker, LeCocq és Puterbaugh, de ha figyelmesen böngészgetjük a verseny eddigi résztvevőinek listáját találkozhatunk még Leckliderrel, Romcevich-csel, Snowbergerrel és Pixley-vel is.

 

Smith viszont sehol.

 

Bár az 1960-as verseny harmadik helyezettjének, Paul Goldsmith-nek neve némiképp magában foglalta, de ez korántsem ugyanaz.

A Smith-ek távolmaradása a mezőnyből egyáltalán nem azt jelenti, hogy ilyen vezetéknévvel nem kaphat senki versenyzői engedélyt, vagy éppen ők maguk szektásodtak titokban, alaptézisük pedig az Indianapolis Motor Speedway ignorálása.

Akadt ugyanis néhány Smith, akik megpróbálták kvalifikálni magukat az Indy 500-ra, a közös bennük pedig az, hogy egyiküknek sem jött össze.

Elsőként egy bizonyos Steve Smith tett kísérletet 1925-ben, majd még egyet 1927-ben, végül pedig egy utolsót 1928-ban, a harmadik fiaskó után azonban belátta, hogy neki az IMS-en nem terem sok babér.

1931-ben bukkant fel a 73-as számú autóval Carl Smith, de a kvalifikáció neki sem hozott sikert, viszont még így is jobban járt, mint röpke három évvel később Orville Smith, akinek a 61-es számú Anglemyer Millerrel csak néhány edzésre futotta.

Harminchárom évvel később, 1967-ben jelezte részvételi szándékát egy újabb Smith, aki ezúttal az Al keresztnévre hallgatott. A sprintversenyzés világából érkező úriember sikeresen teljesítette az újonctesztet, azonban az edzések során képtelen volt épkézláb tempót kiautózni a 11-es számú Autoteria Car Wash Manufacturers által szponzorált autóból, így a kvalifikáción már Masten Gregory-t ültették a volán mögé. Bár a cserével nem mentek sokra, hiszen Gregory sem tudott bejutni a harminchárom fős mezőnybe.

Ekkor újabb, Smith nélküli időszak köszöntött be, aminek hosszát jól szemlélteti, hogy az Indy 500 következő, ezen nevet viselő próbálkozója csak Al Smith kvalifikációs kísérletének évében, 1967-ban látta meg a napvilágot.

Az Indy Lights-ban 1990-ben összetettbeli második, 1991-ben pedig harmadik helyen végző Mark Smith huszonhat évesen, 1993-ban debütált a CART-ban az Arciero Racing színeiben. A fiatal amerikai neve hallatán sokan dörzsölni kezdték a tenyerüket, mondván végre egy versenyző, akinek reális esélye van arra, hogy elrajtolhasson az Indy 500-on, ezáltal pedig megtörje a több, mint nyolcvanéves átkot.

Nagyon nem így lett.

Mark a kvalifikáció során először Geoff Brabham révén került ki az ideiglenes mezőnyből, de tizenegy perccel később már ismét a pályán volt és a tartalékautóval visszaverekedte magát az első harmincháromba.

"Hívjátok aminek akarjátok, én csak benne akarok lenni a versenyben" - válaszolta Mark a 'Smith-átkot' firtató kérdések hadára. Hiába volt azonban szkeptikus, a nevéből adódó rontás utolérte.

Az 1993. május 23-án megrendezett Bump Day leintése előtt mindössze hat perccel, 217.752 mph-s négykörös átlagtempójával Didier Theys kiszorított a mezőnyből emberünket, végleg összetörve annak indulásról szőtt álmait.

1994-ben, ezúttal már a Walker Racing autójával ismét megpróbálkozott az Indy 500 kvalifikációjával. 220.683 mph-s sebességével először sikerült bejutnia a mezőnybe, a Bump Dayen viszont ismét utolérte a sors, ezúttal Bobby Rahal személyében, aki simán kipöccintette szerencsétlen Markot a harminchárom fős elit klubból. Negyed órával a nap vége előtt még tett egy utolsó kísérletet a tartalékautóval, nagy igyekezetében azonban az IMS 1-es kanyarjában összetörte azt.

Hat esztendővel később a brit Guy Smith-től lett hangos az indianapolisi sajtó. Az Indy Lights 1998-as szezonjának legjobb újonca 2000. áprilisában sikeresen teljesítette a Rookie Orientation Programot, aminek révén minden akadály elhárult az elől, hogy a 44-es számú March Racing autóval nekivágjon a május hónapnak. A March Engineering, amelynek gépei 1983-'87 között zsinórban ötször tudtak nyerni Indianapolisban, azonban végül a program halasztása mellett döntött, ezért az utolsó pillanatban visszaléptek a versenytől. Guy Smith tehát rajta kívül álló okok miatt nem tudta megtörni az átkot (vagy pont az átok csapott le rá az eredetileg számára autót kínáló March pálfordulásának képében?), sajnálni azonban nem kell, hiszen a sportautózás világában szép karriert futott be, többek között 2003-ban Le Mans-ban győzni tudott, a következő évben pedig hét futam erejéig a Champ Carban is elrajtolt a Rocketsports színeiben.

A Smith névvel élő, Indianapolis 500 iránt rajongók számára azonban némi vigaszt jelenthet, hogy az átok úgy tűnik, csak a versenyzőket sújtja.

Clay Smith személyében például azt a versenymérnököt tisztelhettük, akinek segítségével a mindössze 22 éves Troy Ruttman megnyerte a futamot 1952-ben.

Sőt, tovább megyünk:

Az első és második világháború során számos német származású amerikai kezdte használni nevének anglicizált változatát a hátrányos megkülönböztetés elkerülése miatt, így lett például Schmidtek ezreiből hirtelenjében Smith. Márpedig Schmidt-je az IndyCarnak is van, méghozzá a jelenleg csapattulajdonosként tevékenykedő Sam Schmidt személyében, aki versenyzői pályafutása során három Indy 500-at is teljesített.

Tessék, csak találtunk a végére egy Smith-t is az indulók között, de ez azért valljuk be, mégsem ugyanaz.