5 furcsa, de igaz sztori a tengerentúli versenypályákról
2015. október 10. írta: USAracing

5 furcsa, de igaz sztori a tengerentúli versenypályákról

Az amerikai autóversenyzés évszázados múltja során nem szűkölködött az olyan történetekben, amelyekről első hallásra el sem hinnénk, hogy nem egy író fantáziája, hanem a való élet szülte őket.

00000000r014.jpeg

Az alábbiakban öt kevésbé ismert, de igaz sztorit elevenítünk fel a XX. század tengerentúli versenypályáiról.

 

  

NAGY EMBER ÉS A SORS KEZE

 

A 198 centiméteres testmagassága ellenére 'Tiny' becenévre hallgatott DeWayne Louise Lund (a poszt nyitóképén) kétkerekűekkel kezdte pályafutását, majd később átváltott a sprint és midget versenyzésre. A koreai háború után - amely során az Amerikai Légierőnél teljesített szolgálatot - úgy döntött, kipróbálja magát a stock-carok világában. Törekvései több-kevesebb sikerrel jártak, 1963-ban pedig szerződés nélkül találta magát, álmait azonban egy pillanatra sem adta fel. Ezen év február 14-én, kapcsolatépítés reményében a Daytona International Speedway-re látogatott, ahol éppen a háromórás, Daytona Continentalra (a mai 24 órás elődje) zajlott a felkészülés. Egy váratlan pillanatban a Wood Brothers csapat pilótája, Marvin Panch - aki ráadásul Lund jó barátja is volt - elvesztette uralmát Ford erőforrással hajott Maseratija felett, felborult és azonnal lángokba borult. Az, hogy Panch túlélte az incidenst, mi több, később a pályára is visszatért, Lundnak, valamint néhány hasonlóan bátor embernek volt köszönhető, akik azonnal a helyszínre rohantak és kihúzták az égő roncsból.

Hálából a kórházi ágyán maga Panch kérte a csapattulajdonos Glen Woodot, hogy a küszöbön álló Daytona 500-on hadd legyen Lund a helyettese. A főnök pedig beleegyezett, és - mint később kiderült - milyen jól tette.

Lund a tizenkettedik rajthelyet szerezte meg, majd az ötszáz mérföldes verseny során - mindössze egyetlen szett gumit elhasználva - végül elsőként látta meg a kockás zászlót.

Mindössze 45 éves korában, 1975. augusztus 17-én azonban utolérte a hírhedt talladegai átok, egy, a Panchéhoz kísértetiesen hasonló baleset formájában, amelynek során kísértetiesen megismétlődtek a tizenkét évvel korábban történtek.

Az esetről a Talladega Superspeedway átkáról szóló posztban bővebben is szó esett:

Lund eredetileg részt sem vehetett volna a versenyen, mivel nem sikerült kvalifikálnia magát, később azonban mégis lehetőséghez jutott, miután Grant Adcox egyik szerelője a talladegai pitlane-en szívinfarktust kapott és elhunyt. Adcox kegyeleti okok miatt visszalépett a versenytől, az autóját pedig végül Lund vette át.

Nem sokkal a rajtot követően Lund megpördült a második kanyarban, kisodródott a pálya füves részére, majd onnan vissza a pályára. Az érkező újonc, Terry Link már nem tudta elkerülni ellenfelét, összeütköztek és mindkét autó lángba borult. A baleset után Lundot már a pályakórházban halottnak nyilvánították, míg Linket két, a nézőtérről berohanó rajongó szabadította ki az égő járművéből, miután látták, hogy biztonsági személyzet mennyire lassan reagál a történtekre. Helyszíni beszámolók szerint a két hősies vietnámi veteránnak szó szerint közelharcot kellett vívniuk a biztonsági emberekkel, hogy azok engedjék őket segíteni. A verseny folytatódott és Lund halálának hírét ezúttal is csak a kockás zászló után tudatták a mezőnnyel.

00000000r012.jpeg

Dario Resta

 

CSALÁDI KÖTELÉKEK

  

A milliárdos Wall Street-i befektető George Wishart fia, Spencer Wishart egy Mercedes volánja mögött a negyedik helyen zárta az első Indianapolis 500-at, 1911-ben. Egy évvel később számos problémától sújtva végül csak a tizenötödikként végzett, 1913-ban viszont már a második helyet tudta megcsípni. 1914-ben motorhiba miatt 122 kör után feladni kényszerült a küzdelmet, a végelszámolásnál pedig így a tizenhetedikként jegyezték.

Wishart vagyonos családból származott, ezért nem volt meglepő, hogy miután 1914 júniusában feleségül vette kedvesét, Louise McGowant, a nászútjukat illeően meg sem álltak Angliáig. Közös életük azonban nem tartott sokág, mivel még ugyanezen év augusztusában egy, az illinois-i Elginben rendezett versenyen súlyos balesetet szenvedett. Utazó szerelője, Jack Jenter kiesett az autóból és azonnal életét vesztette, míg Wishartot a korabeli jelentések szerint többszörös, nyílt bordatöréssel, törött karral és lábbal, valamint fejsérülésekkel szállították kórházba. A 24 éves versenyző néhány órával az incidens után, felesége karjaiban halt meg.

Wishartnak volt egy húga, Mary, aki 1915-ben házasodott össze az olasz származású, de már Angliában nevelkedett autóversenyzővel, Dario Restával. Resta sógora halálát követően utazott Indianapolisba, hogy részt vegyen az 500-on. Első nekifutásra a második helyen végzett, 1916-ban azonban nem adta alább a győzelemnél, emellett pedig az AAA National Championship (a mai IndyCar elődje) bajnoki címét is megszerezte. Az első világháború miatt szinte valamennyi motorsport-eseményt szüneteltettek, így Resta Kaliforniába költözött és Buttonwillow közelében egy kisebb versenypályát épített. Eközben feleségének, Mary-nek arról is sikerült meggyőznie, hogy végleg hagyjon fel a sportággal. 1923-ban azonban mégis visszatért a pályára. Resta egy évvel később, 1924 szeptember 3-án, az angliai Brooklands-ben vesztette életét egy sebességrekord megdöntésének kísérlete közben, miután autója defektet kapott.

wall89.jpg

Darrell Waltrip az 1989-es Daytona 500 Victory Lane-jén

 

 

LUCKY NUMBER 17

  

A háromszoros NASCAR Cup bajnok Darrell Waltrip példaképe, a szintén három királykategóriás címmel rendelkező David Pearson iránti tiszteletből választotta autójának a 17-es számot. Legyen szó sorsszerűségről, vagy szimpla véletlenről, de ez a prímszám folyamatosan végigkísérte az amerikai versenyző hosszú pályafutását. Csak, hogy egy példát említsünk: Waltrip a 17-es autóval, 17. nekifutásra tudta megnyerni a Daytona 500-at, méghozzá 1989-ben, amikor csapata a 17-es számú pitet kapta meg.

 00000000r015.jpeg

Chet Miller az 1930-as Indy 500 idején

 

VÁROSI LEGENDA A RECESSZIÓ IDEJÉN

 

Az Indianapolis Motor Speedway korabeli elnöke, Eddie Rickenbacker a húszas évek közepén célul tűzte ki, hogy visszahódítja az Indianapolis 500-ra a közúti autókat gyártó cégeket. Ennek érdekében a versenyen induló járműveket minél jobban hasonlatossá akarta tenni a hétköznapokon használtakhoz. 1928-ban megszületett azon technikai szabályozások tervezete, amelyek szó szerint lebutították az 500 autóit, egy évvel később pedig a verseny felügyeleti szerve, az American Automobile Association áldását is adta a változtatásokra.

Hamarosan azonban kiderült, hogy Rickenbacker hosszú évekkel korábban megálmodott ötlete a jövőt is előre vetítette.

1930-ban már jelenős mértékben rányomta a bélyegét a világra a nagy gazdasági válság, ami miatt fennállt a veszélye annak, hogy az Indianapolis 500-ra sem fog összejönni egy épkézláb számú mezőny.

Az időközben "Junkyard" névre keresztelt formula az anyagi gondokkal küszkodő csapatoknak és versenyzőknek is lehetőséget biztosított a versenyen való indulásra, miután már alig 5000 dolláros költségvetés elegendő volt ahhoz, hogy egy gárda teljesíthesse a komplett Május Hónapot.

A verseny után a MOTOR Magazine technológiai rovatának szerkesztője, Harold Blanchard rukkolt elő az alábbi sztorival.

A 28 éves, detroiti újonc, Chester 'Chet' Miller egy Fronty-Forddal vágott neki az ötszáz mérföldnek, amelynek számos eleme a híres T-modellből származott. A verseny során Miller autójában eltört a felfüggesztés rugója, a csapata pedig rémülten konstatálta, hogy nincs pótalkatrész. Hirtelen azonban az egyik szerelőnek eszébe jutott, hogy a pálya parkolójában látott egy Ford T-modellt. A jármű tulajdonosa egy néző volt, akit sikerült sebtében rábeszélni arra, hogy a nemes cél - azaz Miller versenye - érdekében adja oda a csapatnak a létfontosságú elemet. A rajongó igent mondott, Chet pedig a tizenharmadik helyen fejezte be pályafutása első Indy 500-át. A leintés után a csapat ki akarta fizetni a "kölcsönzési díjat", a T-modell tulajdonosa azonban hallani sem akart erről, ehelyett inkább visszatetette a rugót az autójára és mindenkinek büszkén mesélte, hogy annak egy eleme versenyzett az Indianapolis 500-on.

A történetnek létezik egy másik verziója is, amely szerint a csapat valójában a tulajdonos engedélye nélkül szerelte ki az alkatrészt, és mire az illető a verseny után beszállt a T-modelljébe, már vissza is rakták azt, így a gyanútlan néző soha nem szerzett tudomást arról, hogy autójának egy darabja részt vett a 18. Indy 500-on.

   

VIRÍTSD A LÓVÉT!

Senki nem várta jobban a Bristol Motor Speedway-en rendezett, 1970-es Grand Nationals verseny végét, mint Jabe Thomas (nyitóképen). Az ekkor 40 éves amerikai megszámlálhatatlan körhátrányba került és egy idő után már nagyon unta, hogy folyamatosan csak az élmezőnyre kénytelen figyelni és idejében kitérni az útjukból.

Hamarosan viszont Thomas feje felett kigyulladt a rajzfilmes villanykörte és az egyik pitkiállásnál viccesen megkérdezte az élen álló Donnie Allison autójának tulajdonosát, hogy anyagi értelemben mennyit érne neki, ha megígérné, a hátralévő időben nem forgatja ki a pilótáját a versenyből. A tulaj válasza erre ötven cent volt, amit ott helyben át is adott Thomasnak. Az üzlet megkötése után emberünk tartotta is a szavát és nem zavarta meg semmilyen formában Allisont, aki végül megnyerte a futamot.

 

  

forrás: J. Louis Frey, First Superspeedway, IMS

képek: First Superspeedway, IndyCar, tinylund.com, NASCAR Media