A nő, aki megnyerte az Indianapolis 500-at
2016. október 05. írta: Raceday Addams

A nő, aki megnyerte az Indianapolis 500-at

Manapság már senki nem kapja fel a fejét annak hallatán, hogy az Indianapolis 500 tradicionálisan harminchárom fős mezőnyében egy, vagy akár több hölgyversenyző is próbára teszi magát.

keech.jpg

Sok víz lefolyt már a Mississippin azóta, hogy Janet Guthrie 1977-ben, első nőként a történelemben sikeresen kvalifikálni tudta magát az embert próbáló ötszáz mérföldes viadalra. A fizikusi és rakétamérnöki diplomával is rendelkező amerikai hölgy indulását akkoriban sokan kétkedve fogadták, olyannyira, hogy – akárcsak az egy évvel korábbi, NASCAR Winston Cup debütálása idején – egyes versenyzők nyíltan kijelentették, a saját biztonságuk érdekében nem szívesen lépnek pályára egy olyan mezőny tagjaként, amelyben egy nő is vezet.

Guthrie azonban bebizonyította, hogy van keresnivalója a nagyfiúk játszóterén, noha nem csak a pilóták többsége, de a rajongók előzetes prognózisa szerint sem volt semmi esélye arra, hogy a kvalifikáción kivívja az elrajtolás jogát, amelynek harminchárom helyére több, mint ötvenöt versenyző pályázott.

Meglepetésre azonban a mindössze négy open-wheel futamos tapaszalattal bíró Guthrie megugrotta a lécet, ráadásul huszonhatodik helyével még csak nem is utolsó rajtpozíciót csípte el. A versenyt végül műszaki okok miatt idő előtt fel kellett adnia, egy évvel később azonban – ráadásul törött csuklóval vezetve - már a kilencedikként ért célba, amely innentől fogva huszonhét éven át, egészen Danica Patrick 2005-ös negyedik helyéig az Indianapolis 500 legjobb, női pilóta által elért eredménynek számított. Patrick négy évvel később tovább javított ezen a rekordon, miután a 2009-es futamon a harmadikként intették le.

Guthrie utoljára 1979-ben vett részt az 500-on, amit követően tizenhárom évet kellett várni arra, hogy egy hölgy ismét ott lehessen a verseny mezőnyében. 1982 és 1984 között, a dél-afrikai Desiré Wilson ugyan háromszor is nekiveselkedett a kvalifikációnak, de egyszer sem tudott bejutni a harminchárom közé, míg az amerikai Amber Furst nevezését maguk a szervezők utasították el a tapasztalat hiányára hivatkozva.

janet.jpg

Janet Guthrie, miután biztosította helyét az 1977-es Indy 500 mezőnyében

 

Végül 1992-ben, az addig a sportautózás világában vitézkedő Lyn St. James első nekifutásra kvalifikálta magát a 76. Indianapolis 500-ra, amelyen a huszonhetedik helyről rajtolva végül a tizenegyedikként látta meg a kockás zászlót. St. James ezzel nem csak a verseny története során első nőként kapta meg a legjobb újoncnak járó címet, de a maga 45 évével a legidősebbként is.

Innentől fogva a női versenyzők jelenléte az Indy 500-on szinte folyamatossá vált, amit jól példáz, hogy az elmúlt huszonnégy évben mindössze kétszer, 1998-ban és 1999-ben fordult elő, hogy a harminchárom autó volánjai mögött kizárólag férfiak foglaltak helyet.

2000-ben újabb mérföldkőhöz érkezett ebből a szempontból a verseny, lévén az ekkor 53 éves St. James és a 19 esztendős újonc, Sarah Fisher révén már két hölgy kvalifikálta magát. 2007-ben ez a szám háromra nőtt, miután Fisher, valamint Danica Patrick mellett az újonc Milka Duno is bejutott a mezőnybe. Az eddigi csúcsnak négy női pilótával a 2010-es (Fisher, Patrick, Ana Beatriz, Simona de Silvestro), a 2011-es (Patrick, Beatriz, de Silvestro és Pippa Mann) és a 2013-as (de Silvestro, Beatriz, Mann, Katherine Legge) Indy 500-ak számítanak.

Az imént említett Simona egyébként 2010-ben a verseny történetének harmadik legjobb női újonca lett, Danica 2005-ös, és a már említett St. James 1992-es sikere után.

Mint a fentiekből kiderült, a gyengébbik nem képviselői már évtizedek óta visszatérő résztvevői az Indianapolis 500-nak, legalábbis, ami magát a puszta versenyzést illeti. A pályák mellett azonban nagyítóval kell keresni a magasabb beosztásban lévő hölgyeket, csapatvezetői pozícióban pedig a CFH Racing kényszerű át (vagy inkább vissza)alakítása, ezzel együtt Sarah Fisher távozása óta az ösztrogénszint minimálisra csökkent a pitlane-en.

A kilenc Indy 500 rajtjával a nők között máig csúcstartónak számító Fisher 2008-ban férjével, Andy O'Garával közösen hozta létre a Sarah Fisher Racinget, amely első két szezonjában részidős csapatként működött Fisherrel a volán mögött, majd 2010-ben lehetőséget biztosítottak Jay Howardnak, valamint Graham Rahalnak is.  danica09.png

Danica Patrick, az Indianapolis 500 történetének eddigi legsikeresbb női pilótája

 

A versenyzőből lett üzletasszony 2011-ben, első gyermeke születését megelőzően akasztotta végleg szögre a sisakját, és onnantól fogva kizárólag csapattulajdonosi teendőinek tett eleget. Még ugyanebben az évben, az Indy 500 után csatlakozott a gárdához Ed Carpenter, aki Torontót és Edmontont leszámítva végigversenyezte a szezon hátralévő részét, Kentucky-ban pedig nyerni is tudott, megszerezve ezzel a gárda első győzelmét.

2012-től az SFR régi támogatója, az olajvállalkozó Wink Hartman társtulajdonossá lépett elő, egyúttal pedig leszerződtették a friss Indy Lights bajnok Josef Newgardent is. Anyagi megfontolásból Fisherék 2015-ben egyesítették erejüket Ed Carpenter saját alakulatával, az Ed Carpenter Racinggel, aminek révén két teljes szezonos autót is indítottak az egyik volánja mögött valamennyi futamon Newgardennel, míg a másik gépet road/street pályákon Luca Filippi, oválokon pedig maga Carpenter terelgette.

Hiába szereztek azonban Josef révén két győzelmet is – Torontóban Filippi második helyének köszönhetően ráadásul dupla sikert arattak -,az olajpiacon kialakult válság arra késztette Hartmant, hogy kiszálljon a csapatból, aminek következtében végül Fishernek is távoznia kellett. A gárda 2016-ban már ismét Ed Carpenter Racing néven futott, míg Sarah az IndyCar hivatalos pace car sofőrjévé lépett elő.

A már fentebb szóba hozott, 2011-es, Kentucky Speedway-en elért győzelem kapcsán Fisher kvázi bevonult a történelembe, miután szinte valamennyi statisztika és cikk úgy hivatkozik rá, mint az élkategóriás autóversenyzés első futamgyőztes női csapattulajdonosa. Ezzel a “ténnyel” csak egy baj van, márpedig az, hogy nem teljesen fedi a valóságot.

shr.png

Lyn St. James, Sarah Fisher és Janet Guthrie 2008-ban

 

Ha annyit mondok, Maude Yagle, akkor nagy valószínűség szerint mindenki csak megrántja a vállát, holott ez a hölgy tulajdonosi tisztségben már akkor - ráadásul nem is akármelyik verseny - győztesének mondhatta magát, amikor könnyen lehet, hogy Fisher nagyszülei még meg sem születtek.

Maude 1885-ben látta meg a napvilágot Philadelphiában és már egész kislány korában megmutatkozott, hogy átlagon felüli üzleti érzékkel áldotta meg a sors. Eleinte csak apróságokkal, mint például gyümölcsök, édességek “kereskedett” a szomszéd gyerekek körében, majd tinédzser korában beállt a helyi kisbolt tulajdonosa mellé, hogy testközelből lesse el a szakma minden csínját-bínját. A kor szellemének megfelelően Maude már nagyon  korán megházasodott, férje pedig Edward Yagle szemlyében nem meglepő módon egy jól menő üzletember lett.

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy az ifjú feleség innentől fogva a társadalmi normáknak megfelelve kizárólagosan csak a gyerekei és élete párja alá rendelte mindennapjait. Az üzleti világban egyre otthonosabban mozgó Maude önerőből több sikeres kisvállalkozást hozott tető alá, emellett pedig pénzügyi befektetések révén is csinos kis vagyonra tett szert.

Mrs. Yagle hamar felismerte az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő autóversenyzésben rejlő anyagi lehetőségeket, így amint lehetősége nyílt rá, rögtön bevásárolta magát a sportba.

ma.pngSajnálatos módon ehhez egy tragédia szükségeltetett. Az 1926-os Indianapolis 500 győztese, Frank Lockhart két évvel később Daytona Beach-en új sebességrekordot akart felállítani a Miller Simplex Piston Ring Speciallel, a kísérlet azonban végzetes balesetbe torkollott. Itt jött a képbe Maude, aki megvásárolta a csúnyán összetört autót, majd további, komoly összegeket beleölve újra pályaképes állapotta hozatta azt.

Az ismét régi fényében tündöklő gépet Ray Keech-csel a volán mögött benevezte az American Automobile Association (AAA) nemzeti bajnokságának teljes szezonjára, amelynek összesen hat futamából hármat meg is nyertek. Az autó az 1928-as Indianapolis 500-on is részt vett, egy műszaki hiba miatt azonban Keech a biztosnak tűnő győzelem helyett végül csak a negyedikként zárt.

Mindeközben Maude kínosan ügyelt rá, lehetőleg ne derüljön ki, hogy a tulajdonos egy nő, ezért mindig az M.A. Yagle név alatt adta be a szükséges papírokat.

Ne feledjük, még a hetvenes évek elején is szigorúan tiltott volt a hölgyeknek a pitlane-en való tartózkodás, a húszas-harmincas években pedig a rendőrségi fogda sem volt kizárva azon renitens nőszemélyek számára, akik nem a külön nekik kijelölt helyen tartózkodtak.

Nem volt meglepő tehát, hogy a kritikák elkerülése végett Maude igyekezett titkolni valós identitását, de az egyik hírügynökség riporterének még így is sikerült megneszelnie és azon melegében, az alábbi címmel publikálta kiemelt cikkét:

“Szentséges Úristen! Nézzék már meg, hová tolakszanak be a nők!”

Majd levonta a végső konklúziót is:

“A gyengébbik nem beront a sebesség játszmájába minden ok nélkül, de legalább kreálnak egy jó sztorit.”

Mrs. Yagle-t azonban nem igazán rázta meg a sajtó gúnyolódása, pláne azt követően, hogy Keech az előző évi fiaskót követően 1929-ben már probléma nélkül meg tudta nyerni az Indianapolis 500-at /a nyitóképen/.

A nagy sikernek köszönhetően Maude – aki a szabályok értelmében nem ünneplhetett pilótájával a leintés utáni ceremónián - a verseny történetének első és máig egyetlen, győzelemig jutó női autótulajdonosává vált.

A teljesség kedvéért muszáj megjegyezni, hogy rajta kívül még egy másik hölgy is indított autó ezen a futamon, méghozzá a néhai Norman Batten özvegye, Marion Batten személyében. A Wesley Crawford, valamint három további helyettesítő pilóta által vezetett jármű végül a tizenötödikként zárt.

Tragikus módon a mindössze 29 esztendős Keech alig két héttel később, az Altoona Speedway-en halálos balesetet szenvedett.

A motorsport történelemkönyveiben méltatlanul elhanyagolt Maude Yagle 1968-ban, 83 esztendősen hunyt el családja körében.

 

 

képek: IndyCar Media, IMS, Indianapolis Star Archive