A NASCAR történetének egyetlen kettős tragédiája
2016. november 29. írta: Raceday Addams

A NASCAR történetének egyetlen kettős tragédiája

A NASCAR múltja sajnos nem szűkölködik a súlyos, sőt, halálos végkimenetelű balesetekben. Mégis, ami 1953. szeptember 19-én történt, egyedülállónak számít a sportágban.

rale.jpg 

A tragédiák fenyegető árnyéka különösen a szervezet hajnalán vetült a bátor férfiakból – és igen, nőkből is – álló mezőny tagjaira. A korai időket a szervezetlenség, valamint a gyerekcipőben járó biztonságtechnikai megoldások jellemezték, miközben a nem ritkán amatőr résztvevőket is felvonultató versenyeket olyan helyszíneken bonyolították le, mint például a tengerparttól alig pár méterrel, bárminemű korlát nélkül kialakított Daytona Beach-i ideiglenes pálya.

Az autók sebessége ráadásul jóval nagyobb ütemben növekedett, mint ahogyan javultak volna a körülmények, ebből adódóan pedig korántsem meglepő, hogy külön fogadásokat lehetett kötni arra, vajon valamennyi pilóta életben lesz-e még a leintés pillanatában.

Azon a bizonyos, 1953-as őszi napon történtekben viszont nem elsősorban a tempó, sokkal inkább a mai ésszel felfoghatatlan, a ‘versenyzésre alkalmatlan környezeti viszonyok’ fogalmát teljes mértékben kimerítő szervezés játszott jelentős szerepet.

Az észak-karolinai Wake megyében felépített Raleigh Speedway működési idejét tekintve nem futott be hosszú karriert a pályák között. Az 1952-ben átadott egymérföldes ovál mindössze hat esztendőn át tartotta tárva a kapuit, a legfontosabb eseménynek pedig a NASCAR Grand National (a mai királykategória, a Cup elődje) versenye számított, amely 1953-58 között szerepelt a menetrendben. A végső szöget a Raleigh koporsójába a monumentális Daytona International Speedway 1959-es megnyitása jelentette, ahová a szervezet alapító-atyaúristene, Bill France azonnali hatállyal átköltöztette a GN függetlenség napi futamát.

Az ötvenes évek elején azonban Raleigh még az Egyesült Államok déli területének egyik legnagyobb pályájának számított, az első itt megrendezett verseny pedig az IndyCar korai ősének számító AAA National Championship Raleigh 200-a volt. Csak érdekességképpen említem, hogy az 1952. július 4-ére kiírt forduló annak a Troy Ruttmannek a győzelmét hozta, aki alig egy hónappal korábban, mindössze 22 esztendősen és 80 naposan megnyerte az Indianapolis 500-at, ezzel a legendás verseny máig legfiatalabb győztesének számít.

A NASCAR mezőnye egy évvel később, ironikus módon az Indy 500-zal megegyező napon, vagyis május 30-án tette először tiszteletét a Raleigh Speedway-en. A verseny azonban nem a pozíciókért zajlott küzdelmek által került be a motorsport történelemkönyvébe, sokkal inkább a legendás Tim Flock autójának anyósülésén, marketingfogásból helyet foglalt rhesusmajom megvadulása okán.

A Jocko Flocko névre keresztelt állat a futam kellős közepén elszabadult, aminek következtében Tim kénytelen volt soron kívül ellátogatni a pitbe, elbukva ezzel az addig biztosnak tűnt második helyét. A folytatás már korántsem volt szívderítő a majom számára sem, ami olyan sokkos állapotba került az eset után, hogy végül örökre el kellett altatni.

Jocko rendhagyó történetéről ebben a posztban emlékeztünk meg részeletesen. Béke poraira.

indy52.png

A Raleigh Speedway első versenyét Indy autókkal futották

 

A közjáték ellenére a NASCAR teljes mértékben el volt ragadtatva a Raleigh Speedway-től, olyannyira, hogy sebtiben egy másik, a hatáskörük alá tartozó széria számára is beütemeztek ott egy futamot, méghozzá mindössze két hónappal a Grand Nationals debütálása után.

A Modified/Sportsman sorozatban zömében úrvezetők mérették meg magukat saját kezűleg átalakított autóik volánjai mögött.

A helyi önkormányzat ekkoriban – mondván a Raleigh nem termel elég profitot – minden erejével azon volt, hogy ellehetetlenítse a pálya működését, aminek okán még a vasárnapi versenyrendezésre vonatkozó tilalmat is bevezették. France-t azonban az ilyen politikai erőfitogtatás csak még jobban feltüzelte, így az ő hathatós közreműködésével lámpákat szereltek fel a pálya területén annak érdekében, hogy a futamot még a kvalifikációs napnak számító szombatra be tudják sűríteni.

A versenyt a kor mércéjével mérve hatalmas reklámkapmány előzte meg, külön kiemelve, hogy a történelem során akkor először láthatnak majd a rajongók stock-car gépeket körözni villanyfényes körülmények közepette.

A Modified/Sportsman futamra több, mint hatvan nevezés érkezett, a közönséget tekintve pedig már előre borítékolható volt az alsóhangon tízezer főt számláló fizető néző. Néhány szakmabeli – beleértve profi pilótákat – azonban nyilvánosan is hangot adott a mezőny létszáma miatti aggodalmának, mondván ezen kategória versenyzői jellemzően a rövid pályákhoz voltak hozzászokva, így beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha ekkora tömegben küldik fel őket az egymérföldes, ez idő tájt igen nagynak számító Raleigh-re.

Az edzések, valamint a kvalifikációk néhány műszaki hibától eltekintve, gond nélkül lezajlottak, a lelátókon pedig napról-napra kevesebb volt a szabad hely. A verseny időpontjában, azaz 1953. szeptember 19-én, nagyjából pár perccel este negyed nyolc után pedig már biztos volt a telt ház.

france_1.jpg

Bill France

 

A pole pozíciót Glen Wood szerezte meg, a felvezető körökben a pace cart pedig maga Bill France vezette. Alig, hogy a mezőny elkezdett felsorakozni a rajthoz, a 24 esztendős Bill Blevinsnek máris problémái adódtak, miután autója nemes egyszerűséggel megállt az első egyenes kellős közepén. A későbbi bírósági dokumentumok szerint a fiatal pilóta a versenyt megelőző éjjel kényszerült újraépíteni a Mercury erőforrást, miután rájött, hogy az indítómotor vészesen gyengén muzsikál.

A pályán veszteglő járművet látva azonnal Blevins segítségére sietett egy kisebb furgon, hogy kvázi belökje az autót, amely akció sikerrel is zárult. Egy kör sem telt azonban belé és a versenyző alatt ismét megadta magát a technika, ezt követően pedig bekövetkezett a katasztrófa.

A rekordszámú mezőnyt ekkor már csak másodpercek választották el a rajttól, valamennyi szem a starter állásra szegeződött, a hátsó egyenesben veszteglő járműről - benne a halálra vált Blevinsszel – egyetlen versenyzőt leszámítva pedig senki sem vett tudomást. Az 50-es számú gép sofőrje megpróbálta hátulról megtolni, de amint meglátta, hogy leng a zöld zászló, inkább a saját bőrét mentve a füves területre menekült.

A pálya hangosbemondója végül észlelte Blevinst és gyors egymásutánban háromszor is torkaszakadtából ordította, hogy “Álló autó van a pályán, ne indítsák el a versenyt!". Ekkorra a futam tisztviselői is észlelték a veszélyt, de már késő volt.

Nem szabad elmenni a tény mellett, hogy az akkori világítás ereje köszönőviszonyban sem volt a ma megszokottal, különösen a Raleigh hátsó egyenesében, amelyet még a létesítmény melletti erdő fái is árnyékoltak. Mindezt pedig tovább tetézte, hogy Blevins autója sötétlila színű volt, így csak még inkább beleolvadt a sötétségbe.

A hatvan gép halálos rajként, három sorban dübörgött körbe a pályán vészesen közeledve a még mindig a mozdulatlan autójában ülő Blevins felé. A korabeli beszámolók szerint a lelátókon ülők arcán eluralkodott a horror, voltak, akik csak némán álltak, mások pánikszerűen sikoltoztak, vagy éppen a biztos becsapódás tudatában előre eltakarták a szemüket.

Az első néhány autó még sikeresen ki tudta kerülni Blevinst, a mindössze 19 esztendős Jesse Midkiff azonban már nem volt ilyen szerencsés és nagyjából 150 km/h-s tempó mellett telibe trafálta. Az ütközés hatására a két jármű azonnal óriási tűzgömbbe burkolózott, amit a többiek minden tudásukkal igyekeztek elkerülni, de még így is tizenöt (más források szerint tizenhét) fős tömegbaleset lett a vége, amiből legalább tíz-tizenketten csapódtak neki Blevins gépének.

pin.png

A baleset utáni rendőrségi intézkedés

 

A rendőrségi vizsgálat jelentése szerint két nagy erejű és minimum három kisebb robbanás rázta meg gyors egymásutánban a Raleigh Speedway területét.

A látottak hatására több néző sokkos állapotba került, a pilótákat tekintve pedig ketten szorultak kórházi kezelésre; James Croom kulcscsonttörést, Buddy Mathews pedig első- és másodfokú égési sérüléseket szenvedett a végtagjain, valamint az arcán.

Jesse Midkiff már a láncreakciót előidéző becsapódás pillanatában, a másodperc tört része alatt szörnyethalt koponyatörés és agyzúzódás következtében, Bill Blevins pedig élve vált a tűz martalékává.

Ez volt a NASCAR történetének első és egyetlen, két halálos áldozattal járó balesete.

A média által később csak ‘Fekete szombatként’ emlegetett futamot másfél órányi piros zászlós periódus után, valamennyi épen maradt autó részvételével újraindították. A távot jelentősen le kellett rövidíteni, hogy a vasárnapi versenytilalom miatt még éjfél előtt be tudják fejezni. A győzelmet és az ezzel járó 15.000 dolláros pénzdíjat végül Buddy Shuman kaparintotta meg, az pedig már a sors morbid tréfája, hogy a pilóta két évvel később egy szállodatűzben vesztette életét.

Néhány hónap múlva Blevins özvegye, Rebecca pert indított a NASCAR, azzal együtt Bill France, a Raleigh Speedway és annak elnöke, James Chestnut, valamint az ezen két üzletember tulajdonában lévő J&W Co. Inc. ellen, amely cég intézte a pálya bérleti jogait a versenyre.

A Mrs. Blevins ügyvédje által beadott dokumentumok alapján mindannyian hibát követtek el, mivel nem lett volna szabad úgy elindítani a mezőnyt, hogy egy mozdulatlan autó tartózkodik a pályán, benne egy élő emberrel.

Hosszas jogi huzavona után végül 1956. februárjában a bíróság ejtette az ügyet, mondván a balesetért csakis kizárólag a két fiatal pilóta tehető felelőssé. Az indoklás szerint egyrészt többen is el tudták kerülni a veszteglő autót, ebből adódóan egy kis odafigyeléssel Jesse Midkiffnek is sikerülhetett volna, másrészt pedig magának Bill Blevinsnek is komoly szerepe volt a balesetben, mivel elhagyhatta volna a járművét, de valamiért mégsem tette. Mindemellett utóbbi pilóta – aki maga szerelte a saját autóját – azt is jól tudta, hogy problémák vannak az indítómotorral, mégis pályára vitte azt.

Mrs. Blevins és ügyvédje megpróbált elmenni egészen a legfelsőbb bíróságig, de nem jártak sikerrel.

A tragédia után a helyi közösség többször felszólította a NASCAR-t, hogy ne rendezzenek több versenyt a Raleigh Speedway-en, amely immár bizonyítottan életveszélyes, ráadásul a zaj megkeseríti a közvetlen közelben élők életét. Mindezek ellenére Bill France szériái egészen 1958-ig visszatérő vendégei maradtak a pályának, mígnem 1959-ben – ahogyan már fentebb írtam – megnyitotta kapuit az üzletember egyik életműveként számon tartott Daytona International Speedway.

A végleges bezárást követően a Raleigh még majd’ egy teljes évtizedig érintetlen maradt, kedvelt tesztpályává válva az hobbiversenyzőknek és autóépítőknek. A halál árnyéka azonban még ekkoriban is belengte a területet, miután a hatvanas években több civil is életét vesztette járművének próbálgatása közben.

 

 

források: Legends of NASCAR, RaleighSpeedway.org

képek: RaleighSpeedway.org, NASCAR