Aki a rendőrségnek köszönhette autóversenyzői pályafutását
2016. december 10. írta: Raceday Addams

Aki a rendőrségnek köszönhette autóversenyzői pályafutását

A legtöbb ember esetében az, ha a törvény őre közlekedési kihágáson kapja jobb esetben vaskos pénzbüntetést, rosszabb esetben a jogosítvány bevonását eredményezi. Kivétel ezalól Ted Horn, akit a sorozatos gyorshajtások egyenesen az Indianapolis 500-ig repítettek.

hornsp.JPG

A puszta statisztikai adatok alapján Ted Hornt nyugodt szívvel definiálhatnánk úgy, mint az Indianapolis 500 egyik legnagyobb sikertörténete – még annak ellenére is, hogy egyszer sem tudta megnyerni a legendás versenyt.

Az amerikai pilóta karrierje során összesen tízszer rajtolt el a Brickyardon és mindössze csak egy alkalommal, 1935-ös debütálásakor nem jutott el a kockás zászlóig a kormánymű meghibásodásának köszönhetően.

A soron következő, szám szerint kilenc Indianapolis 500-on azonban Horn egy máig páratlan menetelést mutatott be, miután 1936-1948 között zsinórban (1942-től '45-ig a háború miatt nem rendeztek versenyt) kilencszer zárt a legjobb négy között egy második, valamint négy harmadik és szintén négy negyedik helyet szerezve. Emellett Ted 1947-ben a pole pozíciót is behúzta és ezen kilenc éves periódus alatt csak egyszer, 1940-ben történt meg vele az a csúfság, hogy kört kapott az előtte célba ért három versenyzőtől.

Főhősünk 1910. február 27-én, Eylard Theodore von Horn néven látta meg a napvilágot az Ohio állambeli Cincinnatiban. Számos kollégájával ellentétben azonban ő nem született bele a motorsportba, sőt, még az autók szeretete sem számított a családja fő érdeklődési területének.

Édesanyja Mary, valamint édesapja, Armandus Henry egyaránt színházi emberek voltak, így Ted gyermekévei azzal teltek, hogy a Cincinnati German Theatre-rel gyakorlatilag végigturnézta az Egyesült Államokat, Kanadát, sőt, még Dél-Amerikát is.

Az első világháború kirobbanása miatt azonban a társulatot feloszlatták, ezzel egyidejűleg pedig idősebb Horn úgy döntött, végleg elhagyja családnevéből a német gyökereire emlékeztető ‘von’ előtagot.

1920-ban Los Angeles külvárosában, San Mateóban telepedtek le, a művészetek iránti szenvedélyük viszont mit sem csillapodott és hamarosan az is bizonyosságot nyert, hogy Teddel sem bánt szűkmarkúan a természet, amikor a tehetséget osztogatták. A tinédzser fiút szüleivel ellentétben nem a világot jelentő deszkák vonzották, sokkal inkább az írásban tudott kiteljesedni. Már tízes évei elején számos kisebb-nagyobb díjat bezsebelt versei és novellái révén, mire pedig betöltötte a tizenötödik életévét már a rangos Los Angeles Times gyakornokának mondhatta magát.

tedhorn.jpg

Ted ekkor már élénk érdeklődést mutatott a négykerekű járgányok iránt. Első autóját, egy valódi roncsot, még Cincinnatiban kapta édesapjától, amit aztán saját kezűleg újított fel. A hosszú munkaórákat követő próbaútja azonban nem alakult valami jól, lévén kissé túlbecsülte a jármű korlátait, aminek eredményeként egy villanypóznára csavarodva végezte.

Nem telt bele sok idő, mire Ted kétes hírnévre tett szert a kaliforniai rendőrök körében, mint a közutak réme. A tinédzsert megszámlálhatatlan alkalommal elkapták gyorshajtásért, ami alatt nem hajszálnyi kilengéseket kellett érteni, hanem konkrét száguldozásokat gyakran a megengedett sebességhatár több, mint kétszeresével. Ha pedig sikerült is meglógnia a törvény elől, a lakossági bejelentések szó szerint záporoztak a helyi rendőrőrsre a kiskorú ámokfutó miatt.

Egy álmos nyári reggelen, 1926-ban azonban Ted élete gyökeres fordulatot vett.

A fiú éppen munkába indult és tőle megszokott módon tövig nyomta a gázpedált, amikor egy rendőr újfent útját állta és azonnali hatállyal kiparancsolta az autójából. A történetben eddig nincs semmi csavar, hiszen Tednek az ilyen és ehhez hasonló epizódokban már bőven tapasztalata.

Az egyenruhás annak rendje és módja szerint lefoglalta a járművet, majd elkezdte írni a jegyzőkönyvet. Hirtelenjében viszont a toll megállt a kezében, ránézett a vele szemben álló, fintorgó ifjoncra és egy meglepő ajánlattal rukkolt elő.

Abból kiindulva, hogy mindenkinek jobb, ha nem a közutakon képzeli magát Ray Harrounnak, a rend őre felhívta Ted figyelmét a közeli San José Speedway-re, ahol rendszeresen rendeztek autóversenyeket. Ezen eseményeken számos tulajdonos képviseltette magát, akik azonban folyamatosan sofőrhiánnyal küszködtek.

A rendőr azt javasolta tehát Tednek, hogy ha sikerül rávennie egy ottani tulajt arra, hogy volán mögé engedje, a versenyen pedig kiéli magából azt a tempót, amivel a gyanútlan úrvezetőket rémísztgeti az utakon, akkor ellenszolgáltatás nélkül visszaadja számára a lefoglalt autót.

Ted rábólintott az ajánlatra és mondani sem kell, sikerrel járt. Nem csak, hogy elrajtolt, de élete első autóversenyén több, mint remek teljesítményt nyújtott, így ígéretéhez hűen hamarosan a saját járművét is visszakapta.

A gépszíj azonban menthetetlenül elkapta a fiatal sebességőrültet és beleszeretett a sportágba.

milw41.png

Első komolyabb próbálkozásait nem koronázta túl sok siker. Tapasztalatlansága a patinás kaliforniai Legion Ascot Speedway-en ütközött ki igazán, ahol életében először pontosan azért akadtak ki rá, mert nem volt elég gyors. Helyesebben, borzasztóan lassúank bizonyult, ami miatt néhány ellenfele még azt is kilátásba helyezte, hogy bojkottálják a versenyt egészen addig, amíg a tini a pályán tartózkodik.

Ha mindez nem lett volna elég, egy súlyos baleset is hátráltatta még el sem kezdődött karrierjét, aminek követekeztében lábtörést és komoly égési sérüléseket szenvedett a hátán. Ekkor már a családja is közbeavatkozott és nyomatékosan felszólították csemetéjüket, hogy felejtse el a négykerekűekkel való versenyzést.

Ted mindössze három évig bírta és nagykorúvá válását követően, amikor már nem szükségeltetett a nevezésekhez szülői engedély, újra pályára lépett. Az ifjú pilóta ekkorra mentálisan is felnőtt, képes volt fejben összerakni a vezetését, aminek révén végre az eredmények is jönni kezdtek és egyre gyakrabban utasított maga mögé igazán nagy neveket is.

A harmincas évek elején az Egyesült Államok középnyugati részére, a sprint és midget car szakág mekkájába költözött, kimagasló eredményei láttán pedig kezdte magára vonni az Indy versenyzésben jártas tulajdonosok figyelmét.

Az Indianapolis 500-ra először 1934-ben nevezett, az edzések során azonban nem volt megelégedve az autója vezethetőségével, ezért úgy döntött, hogy visszalép a kvalifikációtól. Az év hátralévő részét sprint car futamokon töltötte, amelyek során sikerült felkeltenie Harry Miller érdeklődését.

Az ismert autótervező és a Ford Motor Company által összehozott projekt részeként Horn újra nekiveselkedhetett az Indy 500-nak. Bár a Miller-Ford nem volt éppen egy kezes bárány, Tednek mégis sikerült a 26. rajthelyre kvalifikálnia magát. A verseny viszont 145 kör után véget ért számára hála egy tervezési hibának, aminek következtében a kormánymű annyira beragadt, hogy képteleség volt elfordítani.

A fiaskót követően, annak ellenére, hogy nem az ő hibája volt, Horn teljesen magába zuhant és úgy érezte, élete lehetőségét szalasztotta el. A történtek miatt az ekkor 25 éves versenyző már a visszavonulás gondolatát fontolgatta, mígnem belépett a képbe egy bizonyos Harry Hartz. Az autótulajdonos meg volt győződve arról, hogy Ted a tehetséget illetően egy valódi aranybánya, így nem habozott felkínálni számára egy gépet az 1936-os Indianapolis 500-ra.

horn.jpg

Horn boldogan igent mondott az ajánlatra, az együttműködés pedig rövid idő alatt jóval több lett versenyző-tulajdonos viszonynál. Hartz a szárnyai alá vette a fiatal pilótát, majd egyfajta pótapjává is vált.

Első közös 500-ukat Ted a lenyűgöző második helyen zárta, majd a következő két évben egy harmadik és negyedik pozíciót hozott.

A követekző nyolc Indianapolis 500 során Horn két kivétellel a legjobb tíz közé kvalifikálta magát, a futamokon pedig az élmezőny egyik állandó fenyegetésévé vált, látványos manőverekkel szórakoztatva a közönséget.

A második világháború következtében hamarosan szinte valamennyi versenypályát lezárták, nem volt ez alól kivétel az Indianapolis Motor Speedway sem, amelyet legfőképpen a harci repülők szervizelésére használtak. Ebből adódóan 1942-45 között az 500 megrendezése is elmaradt, Horn pedig felajánlotta szolgálatait a hadsereg számára, de korábbi sérülései miatt nem tudták állományba venni.

Ted 1945-ben tért vissza a volán mögé, amikor az alkalmas maradt létesítmények kapuit ismét kezdték megnyitni az autók számára. Ebben az évben összesen hét futamon rajtolt el, amelyeket kivétel nélkül meg is nyert.

A következő esztendőkben Horn minden addiginál nagyobb sikerszériát hozva zsinórban háromszor is megnyerte a mai IndyCar ősének tekinthető AAA National Championshipet. Természetesen a pálya tulajdonosának, Tony Hulmannek hála újra feléledő Indianapolis 500-at sem hanyagolta és 1946-48 között, immár a Maserati zászlaja alatt két harmadik és egy negyedik helyet szerzett, 1947-ben pedig a pole pozíció is az övé lett.

Annak ellenére, hogy végeredményt tekintve rendre kimagaslóan szerepelt a Speedway-en, az elmaradó győzelem rányomta a bélyegét Horn karrierjére. Hiába a három AAA bajnoki cím, annak az egy babérkoszorúnak a hiánya a negyvenes évek végére komoly frusztrációval töltötte el a még mindig fiatal pilótát.

A sors azonban úgy intézte, hogy tíz próbálkozásnál több már nem adatott meg a számára.

1948. október 10-én Horn egy, a DuQuoin Fairgroundon rendezett sprint car versenyen vett részt, amelynek második körében elvesztette uralmát járműve felett, az érkező Johnny Mantz-nek pedig már sem ideje, sem pedig helye nem volt arra, hogy kikerülje. A baleset következtében Tedet súlyos fej- és mellkasi sérülésekkel szállították kórházba, ahol azonban az orvosok minden erőfeszítése ellenére néhány óra múlva életét vesztette.

Az ekkor 38 esztendős Horn második feleségét, Gerry-t hagyta hátra, akivel a tragédia előtt mindössze tizenhét nappal házasodtak össze.

Annak ellenére, hogy Ted soha nem tudta megvalósítani az Indianapolis 500 győzelemről szőtt álmait, a Speedway-en nyújtott teljesítménye és az AAA National Championshipben aratott 24 győzelme, 12 második és 13 harmadik helye, valamint 3 bajnoki címe révén teljes joggal számít az amerikai open-wheel szakág legendájának.