A NASCAR elbukott öngyilkos szériájának igaz története (18+)
2016. december 27. írta: Raceday Addams

A NASCAR elbukott öngyilkos szériájának igaz története (18+)

A Sportsman Divisiont eredetileg azzal a szándékkal hozták létre, hogy egyfajta olcsó alternatívát biztosítson az alacsonyan jegyzett sorozatokban szereplőknek a NASCAR által használt speedway-eken való tapasztalatszerzésre. A profik képességeit is próbára tevő oválpályákra felengedett, biztonsági szempontból minimum aggályos autókat vezető, tapasztalatlan mezőny azonban a relatíve alacsonyabb sebesség ellenére is a tökéletes katasztrófa biztos receptjét hordozta magában.

514.jpg


A Sportsman Division ötlete a Charlotte Motor Speedway [CMS] legendás elnökének, Humpy Wheelernek fejéből pattant ki még 1988-ban. Az üzletember úgy vélte, az Egyesült Államokban nagy népszerűségnek örvendő, rövidpályás futamokon versenyző pilóták többsége számára anyagi okokból elérhetetlen álomnak tűnik a NASCAR nemzeti szériáiba való betörés legyenek akármilyen tehetségesek is. Egy fapados, minimális költségvetésű sorozat révén azonban bárki próbára teheti magát többek között olyan helyszíneken is, mint a CMS másfél mérföldes oválja, ráadásul akár a NASCAR futamhétvégék keretein belül, a befolyásos csapattulajdonosok és szponzorok árgus tekintetei előtt.

Az pedig csak hab volt a tortán, hogy a charlotte-i Sportsman futamokat élő televízós közvetítéssel kívánták még vonzóbbá tenni.

Mihelyst napvilágot láttak Wheeler tervei, több szakmabeli azonnal nemtetszését fejezte ki, mondván finoman szólva sem életbiztosítás a rövid pályákhoz szokott versenyzőket minden átmenet nélkül olyan nagy oválokra felküldeni, amilyeneket addig maximum csak nézőként láttak. Pluszban az sem volt elhanyagolható tény, hogy a használni kívánt, nagy tömegű, ámde már kiszuperált NASCAR autók rendkívül nehezen vezethetőnek számítottak, ezáltal hatalmas ugrást jelentve a megcélzott pilóták többsége által addig megszokott gépekhez viszonyítva.

A kritikák ellenére a NASCAR első embere, Bill France Jr. imádta Wheeler ötletét, így 1989. januárjában hivatalosan is bejelentették az új széria, az első körben ‘Grand Sportsmannek’ keresztelt divízió születését.

A szabályok szerint a mezőny a NASCAR főkategóriája, a Winston Cup korábbi, egészen pontosan 1982-1986 között használt, valamint a másodosztályt képező Busch Grand National által élesben 1975-1986 között versenyeztetett autóival lépett pályára. Mondani sem kell, ezen gépek már bőven kiszolgálták magukat a pályákon és minden tekintetben elavultnak számítottak.

Motorokat tekintve 350-es V8 Late Model erőforrásokkal vértezték fel az autókat, ami nagyjából megegyezett a rövidpályás futamokon használtakkal.

Wheeler szerint az elsőszámú cél az volt, hogy a versenyzéssel járó költség ne haladja meg a 16-18 ezer dollárt. Ennek megfelelően az abroncsokra sem áldoztak sokat, inkább a Goodyear “szeméttelepéről” vásárolták fel a használt és idejétmúlt gumikat alig 65 dollárért.

Ami pedig a pilótákat illette, a szabálykönyv kiemelten hangsúlyozta, hogy csak azok nevezését fogadják el a Sportsman futamokra, akik nem rajtoltak el ötnél több alkalommal Cup, vagy Busch Series viadalokon.

Az új szériát debütáló szezonjában még nem jegyezték hivatalosan a NASCAR égisze alatt, a pontozás nélküli, bemutató jellegű versenyeket pedig néhány kivételtől eltekintve a Charlotte Motor Speedway-en bonyolították le.

humpy.jpg

Humpy Wheeler 1976-2008 között látta le a Charlotte Motor Speedway elnöki tisztségét

 

Az első Sportsman futamra 1989. május 20-án került sor, méghozzá a Winston Cup Coke 600-ának kvalifikációja után. A táv teljesítése során összesen öt alkalommal volt szükség a sárga zászlóra, de szerencsére a mezőny megúszta komolyabb incidens nélkül. A debütálás azonban mégsem ment teljesen simán, igaz, a kérdőjeles momentumra ekkor még csak a leintés után került sor. A kockás zászlót elsőként meglátott Jack Sprague autója ugyanis megbukott a technikai ellenőrzésen, így a sorozat történetének első győzelme a másodikként célba ért Tim Benderre szállt át. Sprague többször is megpróbált fellebbezni a döntés ellen, de valamennyi alkalommal elutasították.

A Sportsman széria első tragédiája egy évvel később, 1990. május 16-án történt Charlotte-on. Az egyik edzés során a 27 éves David Gaines a négyes kanyarban megpördült, majd megállt a pálya közepén. Az érkező Steve McEachern már nem tudta elkerülni az ütközést és telibe trafálta Gaines magatehetetlenül álló járművét, aminek következtében mindkét gép többször felborult. A balesetben McEachern súlyos, de nem életveszélyes kéz-, arc- és vállsérüléseket szenvedett, Gaines fejét azonban olyan mértékű ütés érte, hogy a kórházba érve már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Az incidens későbbi vizsgálata során arra a következtetésre jutottak, hogy a sárga periódus Gaines megcsúszásának pillanatában érvénybe lépett a teljes pálya területén, a tragédiáért pedig csak McEachern okolható, aki tapasztalatlanságából kifolyólag nem reagált időben a figyelmeztető jelzésre.

“Egyáltalán nincs ováltapasztalata” - nyilatkozta az eset után McEachern csapatfőnöke, Mark Reno a Charlotte Observernek. “Ez az egész teljesen új neki, olyan, mintha véletlenszerűen kijelölnénk egy nézőt a lelátóról és egyből autóba ültetnénk.”

Reno azért igyekezett megvédeni a fiatal versenyzőt.

“Mindennek fejébe Gaines nagyon rossz helyen pördült meg, Steve pedig nagy sebességgel érkezett és már csak akkor látta meg az autót, amikor késő volt. Mindenki a kölyköt hibáztatja, holott csak nagyon kevesen ismerik a teljes sztorit.”

Hamarosan kiderült, hogy Gaines halála még csak a jéghegy csúcsa volt.

Az 1991-es szezonban már alig telt el úgy verseny, hogy ne borzolták volna a nézők idegeit brutális, személyi sérüléssel járó balesetek.

A májusi charlotte-i futamon a hidroplán pilótaként is ismert Tom D’Eath ütközött össze Ed Gartner Jr-ral, a roncsokba pedig másodpercekkel később újabb két autó is belecsapódott. D’Eath nyakcsigolya törést szenvedett, Gartnernek pedig szinte teljesen szétrobbant a szegycsontja, de csodával határos módon néhány hónap alatt mindketten felépültek.

A következő verseny sem zajlott le kis híján tragédia nélkül, egyúttal pedig a biztonsági személyzet is elégtelenre vizsgázott. Phillip Ross egy megcsúszást követően a pit falának csapódott, aminek következtében az üzemanyagtank berobbant, villámgyorsan tűzgömbbé változtatva az autót. A balesetben Ross szerencsére nem sérült meg komolyabban és saját erejéből ki tudott mászni az autójából. Ez már csak azért is lényeges pont, mert a pályamunkások, a tűzoltók, valamint a mentőegység tagjai csak hosszú percekkel később érkeztek a helyszínre, tehát ha rajtuk múlt volna, a versenyző elevenen bennég a roncsban.

A Sportsman Division 1992-es, tehát harmadik szezonjában jelentős változások történtek, miután a NASCAR immár hivatalosan is elismerte, mint a szervezet égisze alá tartozó sorozatot, ezzel egyidejűleg megkapta a ‘bajnokság’ státuszt, a versenyek pedig ennek megfelelően pontozásosak lettek.

Volt viszont, ami nem változott, mint például, hogy a széria "főhadiszállásaként" továbbra is a Charlotte Motor Speedway funkcionált, ebből adódóan pedig a korábbi évekhez hasonlóan a NASCAR Winston Cup ikonikus  Coke 600-ának egyik betétkategóriája maradt.

A másnapra, tehát május 16-ára kiírt forduló, a Sportsman 100 kvalifikációs versenye történelmi jelentőséggel bírt, lévén ez volt a Charlotte Motor Speedway fennállásának első, villanyfényes körülmények között lebonyolított futama. Dicsőséges pillanatok és izgalmak helyett azonban a pálya egyik legsötétebb fejezetét tartogatta.

A rajtsorrendet eldöntő versenynek rögtön az első szakaszában egy, az élmezőnyhöz tartozott autó váratlanul megpördült, a mögötte haladó Neal Connell és Gary Batson megpróbálta ugyan kikerülni, de végül összeütköztek.

A kontakt során Connell szó szerint belepasszírozta Batson autóját a pálya falába, miután pedig megálltak, az aszfalton maguk mögött húzott üzemanyagcsíkon száguldó lángcsóva pillanatokon belül utolérte őket szinte azonnal tűzbe borítva mindkét szerencsétlenül járt járművet.

Connell még időben ki tudott ugrani a gépből, Batson azonban beszorult az időközben óriási tűzgolyóvá vált roncsba.

A biztonsági személyzet tagjai húsz másodpercen belül a baleset helyszínére értek, de közel fél percbe telt, mire egyáltalán meg tudták kezdeni az oltást az abroncsok és az üzemanyagtank kisebb-nagyobb robbanásainak közepette. A lángokat végül újabb másfél percbe telt teljesen megszüntetni, miközben a saját autója foglyává vált Batson végig teljes mértékben a tudatánál volt. A versenyző testének közel 85%-a megégett, fél nappal később pedig a kórházban életét vesztette.

A tragédia körülményeit természetesen kivizsgálták, végül pedig arra az eredményre jutottak, hogy egy szerencsétlen végkimenetelű versenybaleset történt, amiért senki sem vonható felelősségre.

Az 1992-es szezonban a Sportsman sorozat a súlyos balesetek miatt egyre inkább a média kereszttüzébe került, mondván a futamokon való részvétel felér egy öngyilkossági kísérlettel.

Humpy Wheeler és a NASCAR azonban továbbra is szép jövőt jósolt a sorozatnak, amely ebben az évben Robbie Faggart személyében felavatta első bajnokát is. A fiatal versenyző a szezon utolsó állomásán kaparintotta meg a címet, amely futam szintén nem szűkölködött komoly incidensekben, de közülük is kiemelkedett Mark Purcell látványos, többszörös csigolya-, szegycsont- és kartörést maga után vont csattanása.

Az 1993-as idény viszonylag nyugodtan telt, legalábbis azt tekintve, hogy a továbbra is jelentős balesetek ellenére egyetlen életveszélyes sérülés, vagy haláleset sem törént.

A következő év májusi, charlotte-i verseny azonban ismét felborzolta a kedélyeket, köszönhetően egy, Red Everette és Ronnie Sewell között történt ütközésnek, aminek hatására előbbi pilóta autója tüzet fogott. Az amerikainak viszont sokkal nagyobb szerencséje volt, mint két évvel korábban Batsonnak, mivel annak ellenére, hogy ő is beszorult a lángba boruló járművébe, a tűzoltóknak pedig fél percbe telt, mire hozzá tudtak kezdeni az oltáshoz, mégis megúszta kisebb égési sérülésekkel az arcán és nyakán.

A futam utolsó harmada sem telt el sérülések nélkül, köszönhetően egy autóról lerepülő alkatrészdarabnak, ami egy szerelőt a vállán, egy másikat pedig a lábán talált el.

A Sportsman széria azonban már nem sokáig kerülhette el végzetét.

hows.png

Steven Howard

 

Az utolsó, immár Wheeler által is tagadhatatlan döfést 1995. október 6-án, pénteken vitte be a sors a bajnokságnak, méghozzá egy olyan tragédia képében, amely nem csak egy fiatal versenyző életének, de a teljes Sportsman érának is véget vetett.

Ez volt a puszta horror napja, ami odáig vezetett, hogy a NASCAR legszívesebben örökre kitörölné a kollektív tudatból még az egykoron nagy reményekkel övezett fapados sorozat gondolatának irmagját is.

Azon a hűvös őszi délutánon, a szezon második charlotte-i hétvégéjére készült a Sportsman mezőnye. Az eredeti tervek szerint a verseny október 4-én, szerdán került volna megrendezésre, az Opal hurrikán miatt azonban két napos csúszással voltak kénytelenek számolni.

A pole pozícióból való indulás jogát egy bizonyos Russell Lee Phillips vívta ki. A 26 éves, tősgyökeres charlotte-i az autók megszállotjaként hétköznap egy szerelőműhelyben dolgozott, emellett önkéntes tűzoltóként és vezetéstechnikai oktatóként is tevékenykedett, szabadidejében pedig a versenypályákon mérette meg magát. Phillips tinédzserként kezdte el komolyabban művelni a sportot, először rövidpályás stock-car viadalokon, majd 1992-ben megejtette Sportsman debütálását és innentől fogva visszatérő résztvevőnek számított a bajnokság Charlotte Motor Speedway-en indított futamain..

Azon a bizonyos ‘95-ös, októberi fordulón Russell már a tizenhetedik Sportsman rajtját teljesítette a CMS könyörtelen oválján. Az 57-es számú Oldsmobile volánja mögött magabiztosan kaparintotta meg a pole-t, és bár a verseny első szakaszában több pozíciót is veszített, de a tizedik helynél egyszer sem állt rosszabbul.

A 17. (más források szerint 37.) körben a 83-as Chevy-t vezető Joe Gaita összeakadt a 91-es Oldsmobile-t terelgető Morris Bice-szal és mindketten megpördültek. A többi autó igyekezett elkerülni a párost, köztük a 99-es gépet vezető Steven Howard is, aki a pálya felső ívén próbált haladni, hirtelenjében azonban megérkezett az 57-es Oldsmobile Phillips-szel, a két jármű összeért, majd felemelkedtek a pályáról. A káoszban több más autó is ütközött, a legrosszabbul azonban Russell járt, akinek autója a tetejével kapta el a kerítést.

Howard, a mindössze 21 éves újonc önerőből szállt ki a járművéből, majd lassan szétnézett a pályán. A nézőtéren ekkor már néma csend uralkodott, majd egyszer csak feltűnt egy pályamunkás, aki poroltóval futott Phillips felé, amint azonban belenézett az autóba, rögtön megfordult és a nyaka előtt vágó mozdulattal jelezte, hogy itt már nem lehet segíteni. Ezután a férfi néhány másodpercig mozdulatlan maradt, majd ránézett az órájára, minden valószínűség szerint azért, hogy a halál időpontját megállapítsa.

Russell csapatának néhány tagja elindult a baleset helyszínére, a többiek viszont inkább a pitlane-en ácsorogtak. Előbbieket azonban a pályára érve olyan látvány fogadta, ami után minden bizonnyal azt kívánták, bárcsak inkább ők is a helyükön maradtak volna.

A baleset során a CMS kerítése lehántotta az Oldsmobile tetejét, beleértve a benne ülő versenyzőt is, akinek fejét szamurájkardként csapta le az erre a szakaszra felszerelt, a pálya állapotát jelezni hivatott lámpa.

Az autó közel huszonöt méteren keresztül sodródott a gigantikus sajtreszelőként viselkedő kerítésen és teljes egészében ledarálta nem csak a karosszériát, de Russell felsőtestét is egészen az alsó bordákig. Helyszíni beszámolók szerint a levegőben szó szerint vérfüggönyben repkedtek a csont-, hús-, és belső szervek darabjai, olyan erővel, hogy később még a lelátók felsőbb részein is találtak agyvelőcafatokat, valamint a versenyző koponyájának tetejét, amelyet a kerítés tépett le még a jelzőlámpa általi lefejezés előtt.

A fiatal pilóta bal keze, valamint a felső bordaketrecének darabjai az autója roncsa előtt szóródtak szét, törött sisakban lévő fejét a pit bejáratánál találták meg, a jobb keze pedig, amivel a becsapódás előtt ösztönösen védeni próbálta magát, a jelzőlámpa mellett, a kerítésen himbálódzott.

Szerencsére a horror közvetlen közelében lévő lelátók üresek voltak, néhány ott tartózkodó fotóst azonban sokkos állapotban kellett kórházba szállítani, miután szó szerint beterítették őket Phillips maradványai.

A baleset területét a pályán, valamint azon kívül is vértócsák áztatták, beleértve a versenyirányítás időmérő boxának üvegfalát, amely mögött hátborzongató módon pontosan Russell nővére teljesített szolgálatot, mint a Sportsman Division egyik tisztviselője.

A már amúgy is horrorisztikus jelentsort pedig csak még gyomorforgatóbbá teszi, hogy a vizsgálatok szerint az incidens után érkező autók közül legalább ketten Phillips vérén csúsztak meg.

prf.png

Phillips felsőteste teljesen megsemmisült a balesetben

 

Közvetlenül a baleset után a helyszínről több fénykép- és videófelvétel is készült, ezek azonban minden bizonnyal a NASCAR kérésére soha nem kerültek nyilvánosságra. Néhány kivétel persze akad, ilyen például a fenti  fotó is, amelyen a még mozgásban lévő autó látható, benne Russell lényegében félbe vágott testével és az ablakon kirepülő bal kezével. Ezen kép eredete azonban nem beazonosítható pontosan, az elérhető információk alapján annyit lehet tudni, hogy nem hivatalos forrásból származik, így minden valószínűség szerint vagy egy néző készíthette, vagy pedig egy fotós szivárogtatta ki.

Ha pedig már fényképek, csak érdekességképpen jegyezném meg, hogy a cikk készítéséhez végzett átfogó kutatómunkám ellenére egyszerűen nem találtam egyetlen olyan felvételt sem, amelyen száz százalékos bizonyossággal Russell Phillips lenne látható. A neten terjeng néhány fotó, amelyekről azt állítják, hogy őt ábrázolják, az igazság azonban az, hogy valójában ezek mindegyikén Steven Howard szerepel.

UPDATE: Csak sikerült rábukkanni két eredeti fotóra Phillips-ről, amelyek egy 1996-os magazinból származnak.

A képekért hálás köszönet illeti meg T.B.-t!

(I would like to say a special thanks to T.B. for these extremely rare photos.)

A tragédiát követően azon lelátók elé, amelyeken a legtöbben ültek, óriási ponyvát húztak, hogy az emberek lehetőleg semmit se lássanak a pályából, majd Humpy Wheeler és a NASCAR későbbi elnöke, az akkor még alelnöki pozícióban lévő, Mike Helton gyors helyszíni szemlét tartott. Az érintett területet rekord gyorsasággal feltakarították, a tisztviselők pedig úgy döntöttek, semmi akadálya annak, hogy folytassák a versenyt. Russell balesete után alig negyven perccel újraindították a futamot, a győzelmet pedig Gary Laton szerezte meg. A program szombaton is az eredeti terveknek megfelelően folytatódott és gond nélkül lezavarták a második Sportsman futamot, amelyet Lester Lesneski nyert meg.

A győzelmi ceremóniákat mindkét verseny után megtartották.

A Sportsman Division hat szezonja alatt összesen negyvennégy versenyt bonyolított le Charlotte-on, ezalatt három halálos és (nem beleszámítva a pitben történt incidenseket) tizenöt súlyos/életveszélyes sérüléssel járó baleset történt.

Maga, az ötlet, miszerint egy minimális költségvetésű sorozat kiírásával próbáltak lehetőséget adni a fiatal versenyzőknek arra, hogy a NASCAR nagyjainak szeme előtt mutathassák meg képességeiket, egyáltalán nem volt rossz. A kivitelezés viszont már annál inkább. Azzal, hogy használt, nehezen irányítható autókkal pályára engedték a nagysebességű oválokon többségében teljesen tapasztalatlan mezőnyt, ráadásul mindezt kötelező tesztek és edzések kiírása nélkül, kimerítette a sors megkísértésének fogalmát.

Bár a széria autói természetesen jelentősen lassabbak voltak a Winston Cupban használtaknál - az 1994-es poconói fordulón az elit kategória pole-ját 264 km/h-val érték el, míg a Sportsman rajtelsőségét 228.5 km/h-val szerezték -, de még ez a tempó is jócskán felülmúlta azt, amihez a versenyzők addig hozzászoktak.

1995. november 28-án, másfél hónappal Russell Phillips tragédiája után Humpy Wheeler végül bejelentette, hogy a következő évtől a Charlotte Motor Speedway-en már nem lép pályára a Sportsman mezőnye, amelynek futamait az amerikai stock-car szakág másodvonalbeli szervezete, az ARCA pótolja majd.

A Sportsman értelmi szerzője azonban még ekkor sem ismerte el az elkövetett hibákat.

“Nem gondolom azt, hogy ehhez a biztonságot érintő aggodalmaknak bármi köze lehetne” - indokolta Wheeler a döntést. “Sokkal inkább a józan ész parancsa volt. Nem hiszek a szerencsében és nem hiszek a végzetben sem, de az biztos, hogy nagyon pechesek voltunk ezzel a szériával. Jobban járunk, ha mostantól ARCA-ra váltunk.”

Néhány héttel a charlotte-i bejelentés után a Pocono Raceway is megvált a sorozattól, noha a pennsylvaniai triovál az egyike volt azon kevés Sportsman helyszínnek, ahol egyetlen jelentősebb baleset sem történt az évek során.

Mindezt követően a NASCAR is kihátrált a sorozat mögül, amely 1996-ban már csak egy csonka, négyfutamos szezont teljesített, amit teljes egészében rövid pályákon bonyolítottak le. A végleges felszámolás után az autók és a pilóták különböző, rövidpályás, regionális versenyeken folytatták tovább.

A Sportsman divízó a NASCAR történetének talán legdicstelenebb fejezete, amit tekintve nem meglepő, hogy a szervezet azóta is igyekszik úgy tenni, mintha meg sem történt volna. A hivatalos statisztikákban és visszatekintőkben szinte egy betű sem esik a sorozatról, amely viszont morbid módon mégis a köztudatban maradt a motorsport történetének egyik legborzalmasabb balesete révén.

  

 

>>>>> Ha további ritka és érdekes fejezeteket olvasnál az amerikai motorsport történelméből, akkor ajánlom a blog jobb oldali "Sztorik" menüpontját.

 

Források: Charlotte Observer, Autosprint Magazine, Associated Press, ESPN, Ancestry.com, Motorsport Memorial