Amikor az őrangyalok felveszik a boxkesztyűt
2017. január 27. írta: Raceday Addams

Amikor az őrangyalok felveszik a boxkesztyűt

A NASCAR történetének legnagyobb tömegbaleseténél csak annak végkifejlete volt megdöbbentőbb.

day60.jpg

A Daytona International Speedway 1959-es megnyitása óta számtalan emlékezetes, mi több, történelmi pillanatnak adott otthont. A floridai létesítményben legendák születtek és karrierek értek véget, láthattunk fantasztikus versenyeket, oktatnivaló manővereket és igen, óriási baleseteket is.

A DIS 2.5 mérföldes oválja nem bánik kesztyűs kézzel az arra felmerészkedő versenyzőkkel és autóikkal, amit a tömegkarambolok, közismert nevükön a ‘big one-ok’ kiugróan magas száma is ékesen bizonyít.

1960. február 13-a mind közül kiemelkedik, lévén ezen a napon történt a NASCAR valaha volt legtöbb autót érintő incidense. Az összesen 37 gépet magával rántó ütközéssorozat egy olyan rekordnak számít, ami minden valószínűség szerint soha nem kerül megdöntésre – na nem mintha bárkinek is ez lenne a passziója.

A második alkalommal megrendezésre került Daytona 500 előtt egy nappal a Modified-Sportsman sorozat mezőnye gördült pályára, méghozzá egy 250 mérföldes verseny keretein belül.

A NASCAR jelenlegi nemzeti másodosztálya, az Xfinity Series elődjének tekinthető bajnokság pole-ját a 35 esztendős, észak-karolinai Carl Burris szerezte meg egy 1954-es gyártmányú Ford volánja mögött, míg mellőle az ohiói Banjo Matthews várhatta a startot.

Utóbbi versenyző – aki egyébként másnap ünnepelte a 28. születésnapját – két évvel korábban már meg tudta nyerni a daytonai Sportsman futamot, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az 1958-as fordulót még a közvetlenül a tengerparton kialakított vonalvezetésen bonyolították le.

Ennek ellenére Matthews-t - a harmadikként rajtolt, 1950-es Grand Nationals (mai Monster Energy NASCAR Cup) bajnoki második helyezett Fireball Roberts mellett - az egyik legnagyobb esélyesnek tartották a győzelemre.

A verseny délután két órakor kapta meg a zöld jelzést, a hatvannyolc autót számláló mezőny pedig a sebességkülönbségek révén már rögtön a rajt után kisebb csoportokra oszlott szét. 

A Sportsman első, a DIS oválján rendezett 1959-es versenyének átlagsebessége 216.7 km/h óra volt, amelyhez viszonyítva az előzetes várakozások szerint csak további gyorsulás volt várható.

A szélvész futam iránti álmok azonban egy szempillantás alatt, már az első körben szertefoszlottak. A négyes kanyarhoz érve a tizenhatodik pozícióból indult Dick Foley ugyanis váratlanul megpördült, miközben a mezőny mögötte haladó, több, mint ötven további autója teljes gázzal iramodott felé.

Az incidens pillanatában megérkező Larry Frank, Al Hager és Ed Flemke abbéli igyekezetükben, hogy elkerüljék a kanadaival való ütközést, maguk is elveszítették uralmukat a járműveik felett, aminek következtében alkatrészdarabok komplett felhője röppent szét a DIS érintett szakaszán.

Az élmenőket leszámítva az autók java eredetileg a dirt pályás versenyzés világából származott, ezáltal emelt futóművel bírtak, így amint nagy sebesség mellett oldalirányban csúszni kezdtek rögtön borulás lett a vége.

“Az autóm egyszer átfordult, majd a levegőbe emelkedett és átrepült egy másik gép felett” - mesélte később Frank a Daytona Journalnak.

A mezőny balesetben érintett részének túlnyomó többsége a DIS döntött ívén pördült meg, ahonnan visszacsúsztak egyenesen a belső, füves terület felé, további járműveket magukkal sodorva, majd a pálya alsó részére érve, mint valamiféle elszabadult, motorizált tekebábuk nagy lendülettel csapódtak egymásba, valamint a már eleve ott veszteglő kollégáikba.

“Az autók hirtelen a szélrózsa minden irányába elkezdtek pörögni-forogni előttem” - idézte fel az őrületet Stan Kross. “Nem volt más választásom, mint, hogy amilyen gyorsan csak lehet a füves területre meneküljek. Egy autó viszont nyílegyenesen belém szaladt, aminek következtében a levegőbe emelkedtem és szaltóztam vagy hármat. Amikor végre földet értem egy újabb jármű trafálta telibe a kocsim tetejét. Óriási káosz volt, de hála Istennek, legalább nem gyulladt ki egy autó sem.”

A dominóeffektus aktív szereplői között olyan nevek is megtalálhatóak voltak, mint például Wally Dallenbach, Red Kagle, Jim Parsley, Joe Lee Johnson, Wendell Scott, Tiny Lund, vagy éppen Larry Thomas.

Itt feltétlenül meg kell jegyezni, hogy ez volt az első alkalom, amikor a Daytona International Speedway-en egy Earnhardt vezetéknevű versenyző is pályára lépett. A NASCAR Sportsman Division 1956-os bajnoka, Ralph Earnhardt az egyike volt azoknak, akiknek autója több komplett szaltót is leírt a levegőben. A jármű végül a tetejére fordulva állt meg, hajszálpontosan a pálya azon részén, ahol negyvenegy évvel később a fia, Dale Earnhardt életét vesztette.

day60i.jpg

Ahhoz képest, hogy milyen katasztrofális látványt nyújtanak a baleset képsorai, egyetlen versenyző sem sérült meg igazán komolyan. Ha pedig azt az aprócska tényt is hozzávesszük, hogy ekkoriban még nem, hogy HANS, vagy az oválpályákon manapság kötelezően beépítendő, az ütközések energiáját elnyelni hivatott SAFER fal sem létezett, de a többpontos biztonsági öv, a bukókeret, sőt még a megbízható tűzálló overál is csak a jövő zenéje volt.

Ebből az aspektusból nézve csodával határos, hogy a harminchét érintettből mindössze négy pilótát kellett kórházba szállítani: Jim McLaughlin és Will Cagle nyakfájdalmakra panaszkodott, Bill Warknak eltört a lába, Bill Rafter pedig zúzódásokat szenvedett a bokáján, karján és vállán.

Ironikus módon a láncreakciót elindító Foley autóját nem, hogy egy másik gép, de még egy törmelékdarab sem találta el. Miután visszacsúszott a füves területre, újra irányba állt és probléma nélkül képes volt tovább haladni a pályán.

A versenyt közel ötven percnyi piros zászlós periódus után a talpon maradt autók részvételével újraindítoták, alig huszonkét körrel később viszont megérkezett az égi áldás. A körözést azonban nem függesztették fel teljes mértékben, ehelyett a mezőnynek a soron következő, mintegy harmincnégy kört sárga jelzés alatt kellett megtennie. Az 58. körben aztán ismét szabad volt a küzdelem, amelynek során immár egyetlen jelentősebb incidensre sem került sor.

A győzelem végül a főállásban étteremtulajdonosként tevékenykedő, egy 1956-os Lincolnt vezető Bubba Farrnál landolt.

És, hogy mi lett a nem csak a NASCAR, de talán az egyetemes motorsport legnagyobb, egyben időtartamát tekintve leghosszabb tömegbalesetét kiváltó Foley-val? Ahogyan fentebb már utaltunk rá, az ő autóján még a fényezés is tökéletesen ép maradt, ezáltal mindennemű extra szerelés nélkül csatlakozhatott vissza a mezőnyhöz a restartnál, végül pedig a tizedikként intették le. 

 

 

 >>>>> Ha további ritka és érdekes fejezeteket olvasnál az amerikai motorsport történelméből, akkor ajánlom a blog jobb oldali "Sztorik" menüpontját.