Az újonc, aki lefejezte Nigel Mansell Indy 500-as álmait
2017. április 14. írta: Raceday Addams

Az újonc, aki lefejezte Nigel Mansell Indy 500-as álmait

Az 1994-es Indianapolis 500 több szempontból is korszakalkotónak bizonyult. Ekkor indult utoljára a legendás versenyen Mario Andretti, ejtette meg bemutatkozását rögtön egy második hellyel Jacques Villeneuve, míg Al Unser Jr. pályafutása során második alkalommal emelhette a magasba a győztesnek járó tejesüveget. A legnagyobb visszahangot azonban mégis egy abszurd baleset keltette.

nmdv.jpg

Helyszín és időpont: 1994. május 29., Indianapolis Motor Speedway/Speedway, Indiana állam
Az esemény: az Indianapolis 500 históriás könyvének talán legbizarrabb incidense.

A főszereplők: Nigel Mansell, a világ egyik legismertebb és legelismertebb volánművésze, az 1992-es szezon Forma-1-es világbajnoka, egyben 1993 IndyCar bajnoka, valamint az egyaránt szerény vezetői képességekkel és anyagi háttérrel, de annál nagyobb lelkesedéssel bírt Dennis Vitolo.

 

Nigel Mansell előző évi harmadik helyét követően 1994 májusában nagy reményekkel tért vissza az Indianapolis Motor Speedway-re. A ‘brit oroszlán’ az 1993-as szezonban tornádóként robbant be az amerikai open-wheel szakág vérkeringésébe, miután rögtön újonc évében öt győzelemmel – ebből négyet oválon szerzett – bezsebelte az IndyCar bajnoki címét. Tette mindezt úgy, hogy az év második, phoenixi futamát sérülés miatt ki is kellett hagynia.

Mansell nyilvánvalóan nem bánta meg, hogy miután 1992-ben végre-valahára felért a Forma-1 csúcsára úgy döntött, tesz egy próbát a nagy vízen túl is. A legnagyobb győzelem, vagyis az Indianapolis 500 azonban továbbra is kipipálásra várt a bakancslistáján.

Bár a ‘93-as harmadik helye, ezzel együtt pedig a legjobb újoncnak járó cím egyáltalán nem hangzik kiábrándítónak, a végletekig maximalista britet azonban rendkívül frusztrálta, hogy akár az elsőség is meg lehetett volna neki, ha csak egy kicsivel is ügyesebbnek bizonyul az utolsó, kritikus fontosságú restart során.

A cél tehát nem is lehetett más, mint, hogy a 78. Indy 500 leintése után már tényleg az ő nyakába akasszák a babérkoszorút.

Ezzel szemben Dennis Vitolo álma pusztán annyi volt, hogy sikeresen kvalifikálja magát a tradicionálisan 33 fős mezőnybe. Az ekkor 37 esztendős amerikai teljes pályafutása során anyagi gondokkal küzdött, ennek megfelelően pedig csak akkor indult versenyen, ha sikerült kellő szponzorációs hátteret összehoznia. Márpedig erre finoman szólva is szórványosan került sor.

Vitolo 1988-ban, Tony Bettenhausen autóját vezetve debütált a CART felügyelete alá tartozó IndyCar szezonzáró, a Miamiban lévő Tamiami Parkban rendezett versenyén, amelyet végül a 11. pozícióban zárt. A soron következő négy és fél évben tovább tizenkét futamra adta be nevezését, de ebből csak nyolc alkalommal tudta magát kvalifikálni, a kockás zászlót pedig mindössze kétszer látta meg.

vitolo.jpg

A nyilvánvaló sikertelenség azonban nem vette el Vitolo kedvét az indianapolisi próbatételtől. A Brickyardon való bemutatkozása végül 1994-ben materializálódott, amiben jelentős szerepe volt feleségének, Corinne-nek is. A szponzorvadászat ugyanis nem a terveknek megfelelően alakult, támogatók ugyan akadtak, de az általuk biztosított pénzmennyiség meg sem közelítette azt az összeget, ami a versenyzői üléshez szükségeltetett. Az idő vészesen fogyott, küszöbön állt a Május Hónap, Corinne pedig látva férje egyre elkeseredettebb küszködését úgy döntött, mindent, amit csak lehet – az ékszerektől kezdve a családi autóig – elad, vagy zálogba bocsát.

A hiányzó dollárokat ennek köszönhetően pótolni tudták, Vitolo pedig fittyet hányva az őt ért kritikákra nem csak sikeresen beverekedte magát a mezőnybe, de a Dick Simon Racing/Vitolo Racing #79 Lola-Fordjával egyenesen a 15. rajthelyet szerezte meg maga mögé utasítva többek között olyan neveket, mint Jimmy Vasser, Robby Gordon, Paul Tracy és az 1986-os győztes Bobby Rahal.

Maga az Indy 500 azonban már nem kezdődött jól Vitolo számára. A hatodik körben, a 4-es kanyar bejáratánál megpördült, aminek következtében sor került a verseny első sárga zászlós periódusára. A New York-i pilóta az incidens után kénytelen volt egy hosszabb látogatást tenni a csapata pitjében, amikor pedig visszatért a pályára már három kör hátrányban találta magát.

Mindeközben a hetedikként rajtolt Mansell magabiztosan tört előre és hamarosan úgy tűnt, csak ő lehet egyedül veszélyes a győzelemre abszolút esélyesnek tartott Penske-Mercedeseket vezető Al Unser Jr-ra és Emerson Fittipaldira.

Elérkezett azonban a 92. kör, ezzel együtt pedig az Indianapolis 500 történetének egyik legbizarrabb momentuma.

ms.jpg

Az újonc Hideshi Matsuda a pálya 2-es kanyarjában összetörte az autóját, majd John Paul Jr. is közelebbi kapcsolatot létesített a 3-as kanyar falával.

A baleseteket követően a mezőny a warm-up vonalon belül felsorakozott a pace car mögé, Vitolo azonban rosszul mérte fel a saját autója sebességét és először hátulról megtorpedózta John Andrettit, a kerekeik összeértek, aminek következtében Dennis megpördült, majd oldalról kissé érintette Al Unser Jr.-t, végül pedig Mansell #1 Lola-Fordján kötött ki.

A tragikomédiába illő jelenet után a Newman/Haas Racing regnáló bajnoka, a feje tetején Vitolo autójával együtt a pálya belső, füves területén állt meg. Az incidens következtében az újonc gépéből olaj és hűtőfolyadék kezdett folyni egyenesen Mansell cockpitjébe. A forró anyag miatt a brit kiugrott az autójából, amit látva a helyszínre érkező mentőcsapat tagjai azt hitték, hogy a versenyző kapkodó viselkedését a láthatatlan lánggal égő methanol okozta, ezért szó szerint a földre teperték.

Az eset után Mansellt a pálya orvosi központjába szállították, ő viszont a dühtől tajtékozva villámgyorsan megtagadta az ellátást és inkább egy komplett panaszáradatot zúdított a rá váró riporterekre.

“A forró folyadék miatt egy kicsit megégtem, de jól vagyok, bár lehet, hogy van egy kis agyrázkódásom, mert émelygek” - mondta a brit az indianapolisi WRTV6 csatornának. “Mit mondhatnék? Lelassítottam és követtem a többieket, a következő dolog pedig amire emlékszem, hogy már hátrafelé haladok a fejem felett egy másik autóval. Majdhogynem sokkban vagyok, amiért pont sárga zászló alatt estem ki a versenyből. Pályafutásom során még soha nem volt balesetem biztonsági autós fázis alatt. Nem is láttam még hasonlót, egy kész vicc volt. Egyik pillanatban még sárga alatti tempóban megyek előre, a másikban pedig már le akarnak fejezni. […] Nagyon mérges vagyok, hogy idő előtt véget ért a futamom és az egészségügyi személyzetre is neheztelek. Kórházba akartak küldeni, én viszont erre nem vagyok hajlandó. Ha [a kötelező orvosi vizsgálat elutasítása miatt] el akarják venni a licencem, akkor tegyék, szívesen odaadom.”

fans.png

A csalódottsága még órákkal később sem változott.

“Nincsenek olyan szavak, amelyekkel ki tudnám fejezni mennyire kiábrándult, egyben meglepett vagyok. Felértünk egészen a harmadik helyig és minden olyan jónak tűnt. Elég csak annyit mondanom, hogy nagyon haragszom és egyszerűen csak haza akarok menni.”

Ezen szavak csak tovább erősítették a Mansell küszöbön álló IndyCar pályafutásának végét firtató hangokat.

A klasszis pilóta esetleges F1-be történő visszatéréséről már az indianapolisi zöld zászló előtt megindultak a találgatások. Korábbi csapatát, a Williams-t Ayrton Senna ezen év május elsején bekövetkezett halálos balesete képében feldolgozhatatlan tragédia érte, a show-nak azonban mennie kellett tovább. A brazil sztár által hagyott űrt pedig – ha csak részlegesen is – egy másik nagy névvel akarták betölteni, aki a nehéz időkben méltón képviselheti a gárdát a pályán.

Egy hónappal később, július első hétvégéjén a 2-es számmal jelölt Williams-Renault már Mansellel a volán mögött hajtott ki a Francia Nagydíjnak otthont adó Circuit de Nevers Magny-Cours-ra.

Bár akkoriban ennek ellenkezőjéről is pletykáltak, de a brit végül mégis kitöltötte a szezonra szóló IndyCar szerződését, győzni viszont már egyszer sem tudott, az összetett pontversenyt pedig a nyolcadikként zárta. Az év utolsó három F1-es fordulóján – Spanyolországban, Japánban és Ausztráliában – ismét elrajtolt, az adelaidi idényzárón pedig már rajt-cél győzelmet ünnepelhetett. A világbajnoki sorozatban való szereplése azonban 1995-ben egy, a McLarennél való kérészéletű, de annál viharosabb, mindössze két verseny után válásba torkollt kapcsolattal ért véget.

“Nem szeretek erre gondolni, de megértem, hogy az emberek miért kérdezgetnek folyton erről” - nyilatkozta az Indy 500-on történtek kapcsán Vitolo 1995-ben a Sun Sentinelnek. “Azt is megértem, hogy Mansell miért volt rám annyira dühös, mert tényleg az én hibám volt. Ami történt az a körülmények bizarr összjátéka volt. El lehetett volna kerülni? Persze. Ugyanakor semmi olyasmit nem csináltam, ami katasztrofálisan rossz lett volna.”

A CART által később nyilvánosságra hozott adatok szerint Vitolo 71 mph-val haladt a baleset pillanatában, jóval a pitlane-en érvényben lévő, maximális 100 mph-s határ alatt. Az előtte lévőkhöz képest viszont mégis sokkal gyorsabb volt, mire pedig ezt észlelte, már túl késő volt.

Mansell sajtónyilvánosság előtti kirohanásával sokan egyetértettek, ugyanakkor több versenyző is kiállt Vitolo mellett és felhívták a figyelmet arra, hogy az Indy 500-at megelőző, phoenixi futamon pontosan a brit volt az, aki kis híján tömegbalesetet okozott. A brickyardi forduló után, Detroitban pedig Mansellnek ténylegesen sikerült is hátulról belefutnia Fittipaldi autójába.

“Mindez megmutatja, hogy a mi sportunkban nincs sok hely a botlásra, mindannyian követünk el hibákat” - fűzte hozzá Vitolo, majd azt is elárulta, hogy őt és feleségét komolyan meglepte mindazon támogatás, ami telefonhívások és üzenetek formájában befutott hozzájuk az IndyCar közösségéből beleértve a csapatok tagjait és a rajongókat is.

“Nem azt mondom, hogy pozitív volt, mivel balesetet okozni és ezzel kiiktatni mást a versenyből soha nem jó érzés. Megmutatta viszont, hogy tényleg van némi igazság abban a klisében, miszerint minden sötét felhő mögött ott ragyog valahol a Nap is.”

Corinne bólogatott.

“Több figyelem irányult ránk, mint a győztesre. Dennis, mint versenyző csalódott volt, mivel az elsőszámú céljaként be akarta fejezni a futamot. A támogatás viszont, amit kaptunk lenyűgöző volt.”

A folyamatosan anyagi problémákkal küzdő Vitolo soha nem engedhette meg magának azt a luxust, amit a nagyobb gárdák pilótái természetesnek vesznek. Ha sikerült összegyűjteni elég pénzt, akkor versenyzett, ha pedig nem tudta megteremteni a financiális hátteret, akkor csak a tévében nézte a futamokat.

“Nagyon nehéz olyanok ellen kiállni, akik még a téli időszakban is gyakorolhatnak, tesztelhetnek, majd a teljes szezon során versenyezhetnek is” - mondta Vitolo. “Nem tehetek mást, mint alkalmazkodom a körülményekhez és megpróbálom a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Egyszerűen csak imádom ezt a sportot.”

És, hogy mi történt vele később? Az olasz felmenőkkel rendelkező amerikai 1997-ben még egyszer elrajtolt az immár az újonnan alakult Indy Racing League által irányított Indianapolis 500-on. A Beck Motorsports autóját vezetve a 28. pozíciót szerezte meg a kvalifikáción, a versenyt pedig a 15.-ként fejezte be. Főkategóriás egyéni legjobbját szintén ebben az évben hozta, miután a CART michigani U.S. 500-án a hetedik helyen intették le.

Vitolo 1998-ban és 1999-ben is felbukkant a CART futamain, majd végleg szögre akasztotta a sisakját. A neve azonban visszavonhatatlanul összeforrt az Indianapolis 500-zal, mint az az ember, aki egy amatőr hiba folytán megfosztotta Nigel Mansellt a győzelmi esélyeitől.

 

 

   >>>>> Ha további ritka és érdekes fejezeteket olvasnál az amerikai motorsport történelméből, akkor ajánlom a blog jobb oldali "Sztorik" menüpontját.

  

 képek: IMS, IndyCar