Amikor a NASCAR világuralmi terveket szőtt
2017. május 07. írta: Raceday Addams

Amikor a NASCAR világuralmi terveket szőtt

Az amerikai stock-car versenyzés csúcsszervezete fennállása során már több alkalommal is nekivágott a nemzetközivé válás útjának. Próbálkozásaikat azonban inkább kevesebb, mint több siker koronázta, noha a támogatók között egy, a NASCAR iránt már-már mániákusan rajongó ausztrál üzletember és egy, a motorsport történelemkönyvében külön fejezetet nyitott ikon is megtalálható volt.

 nna.jpg

A NASCAR korai éveiben, a Grand National Series (a mai Monster Energy NASCAR Cup elődje) versenynaptárát igazán változatos helyszínek alkották. Rendeztek futamokat aszfaltozott nagy oválokon, dirt pályákon, sőt, még katonai bázisokon és reptereken is egymásnak feszültek a mezőny autói.

Nem kellett sokáig várni arra sem, hogy átlépjék az Egyesült Államok határait, lévén már a bajnokság negyedik hivatalos szezonjában bemutatkoztak a szomszédos Kanada közönsége előtt is.

A Grand National Series 1952. július 1-én kapta meg a zöld zászlót az Ontarióban lévő Stamford Park 0.5 mérföldes (kb. 800 méter) dirt oválján. A verseny azonban villámgyorsan egyfajta túlélőshow-vá változott, balesetekkel és műszaki problémákkal aprítva a tizenhét fős mezőnyt. A 200 körös futam hajrájában már csak mindössze három (!!!) autó körözött a pályán, a körülményeket pedig remekül summázta, hogy a győztesként leintett Buddy Shuman mögött célba ért Herb Thomas-t két, a harmadik helyen zárt Ray Duhigget pedig egyenesen hét kör hátrányban jegyezték.

A NASCAR hat évvel később tette ismét tiszteletét Kanadában, a viadal helyszínéül pedig ekkor már a torontói Canadian National Exhibition Stadium szolgált. A 100 körös futamot alig 46 perc leforgása alatt teljesítették, az esemény azonban mégis sporttörténeti jelentőséggel bírt, hiszen ezen a versenyen ejtette meg NASCAR-debütálását a későbbi hétszeres bajnok és 200-szoros futamgyőztes, Richard Petty.

További érdekesség, hogy a torontói fordulón pont Richard édesapja látta meg először a kockás zászlót. Lee Petty neve mellett ekkor már ott díszelgett az 1954-es szezon legjobbjának járó titulus, amit ‘58-ban, majd ‘59-ben újra sikerrel hódított el, az utóbbi esztendőben rendezett, legelső Daytona 500-at pedig szintén ő tudta megnyerni.

Az ekkor már Winston Cup elnevezés alatt futó bajnokság néhány pilótája 1988-ban ismét útra kelt, a célállomás pedig immár a világ másik felén fekvő ausztráliai Melbourne volt. A február 28-ai, bemutatóversenyt a Calder Park Raceway (CPR) előző évben átadott, 1.8 kilométeres, aszfaltozott oválján bonyolították le, amely arról vált nevezetessé, hogy ez volt az első, NASCAR- stílusú, nagy dőlésszögű pálya az Egyesült Államokon kívül.

A Goodyear NASCAR 500 nevű futam azonban technikailag mégsem a NASCAR felügyelete alá tartozott.

cpr.png

A Calder Park Raceway madártávlatból

 

A CPR tulajdonosa, Bob Jane az amerikai stock-car versenyzés óriási rajongójának vallotta magát, ami odáig vezetett, hogy annak mintájára létrehozta Ausztrália saját szervezetét, az Australian Stock Car Auto Racinget (AUSCAR) amelynek bajnoksága ugyanolyan szabályokkal és autókkal működött, mint a “nagy testvér”, vagyis a Winston Cup Amerikában.

A tökéletes “amerikanizálódáshoz” a Calder Parkban Jane kiépíttette a már említett, Thunderdome néven elhíresült oválpályát, aminek mintájául a Charlotte Motor Speedway szolgált.

Az 1987-es átadást követően az üzletember, a NASCAR-ral közös promóció részeként a következő év februárjára leszervezett egy 500 kilométeres versenyt, amit szánt szándékkal a Winston Cup richmondi (2/21) és rockinghami (3/6) fordulói közé eső, szabad hétvégére időzített.

A számítása be is jött és a február 28-ai, Goodyear NASCAR 500 névre hallgatott futamon a helyi túraautózás nagyágyúi – köztük a többszörös Bathurst 1000 győztes Allan Grice és Jim Richards - mellett olyan Cup sztárok is tiszteletüket tették, mint például a karrierje harmadik Daytona 500-át éppen két héttel korábban behúzott Bobby Allison, az előző hétvégén rendezett richmondi forduló legjobbja, Neil Bonnett, vagy éppen az 1987-es, charlotte-i Coca-Cola 600 győztese, Kyle Petty.

Az óriási médiaérdeklődéssel kísért verseny végül Bonnett rajt-cél győzelmét hozta, míg a második helyen Allison végzett.

Annak ellenére, hogy az esemény gyakorlatilag tét nélküli volt, kimagasló nézettségi rátákat hozott Ausztráliában és az Egyesült Államokban is, a rajongók valódi hősöknek kijáró tisztelettel fogadták a NASCAR sztárjait. Minden adott volt tehát a folytatáshoz, néhány héttel később pedig be is jelentették, hogy a Cup decemberben ismét képviselteti magát a Thunderdome-ként elhíresült pályán. A visszatérést még az sem akadályozta meg, hogy Jane időközben aláírt egy olyan szerződést, amely megtiltotta a dohánytermékek reklámozását, miközben ezen cégek a NASCAR akkori legkomolyabb partnerei voltak, eleve gondoljunk csak a Cup főtámogatói tisztségében lévő Winstonra.

howwal.png

Bob Howard vs. Michael Waltrip a Thunderdome-on

 

A december 18-ai, stilszerűen Christmas 500 nevű futamon az ausztrál nyárnak hála igazán forró hangulat uralkododtt, miután a hőmérő higanyszála túllépte a 35 Celsius fokot. A pole-t Dave Marcis szerezte meg Morgan Shepherd és a háromszoros Indy 500 győzes Johnny Rutherford előtt, míg a negyedik és ötödik helyeken Michael Waltrip és Sterling Marlin osztozott.

A győzelmet végül Shepherd húzta be, aki a 87.500 dolláros pénzdíja mellé egy kis hőgutát is begyűjtött a forróságnak köszönhetően.

A vártnál nagyobb sikeren felbuzdulva a Christmas 500 1989-ben is megrendezésre került, a mezőnyben azonban ekkor egy amerikai sem szerepelt. Ennek oka az ausztrál légitársaságok sztrájkjában volt keresendő, aminek bizonytalan kimenetele miatt Jane inkább arra kérte a tengerentúli csapatokat, hogy a saját költségvetésük érdekében maradjanak otthon.

A futam az amerikai sztárok nélkül is kedvező nézettséget hozott, köszönhetően az AUSCAR-t ekkor már egyre inkább felfedező, hazai rajongóknak.

1990-ben újra megkapta a zöld jelzést az immár NASCAR Goodyear 400 névre hallgató bemutatóverseny, a táv azonban 500 helyett csak 400 kilométerben került meghatározásra. Ezen fordulón már jóval kevesebb Winston Cup pilóta tette tiszteletét, a pole és a győzelem gazdája azonban természetesen közülük került ki – előbbit Dick Trickle, utóbbit pedig Terry Labonte kaparintotta meg a több, mint 45.000 helyszíni néző előtt. Az összképet azonban némiképp árnyalta, hogy a hirtelen lecsapó vihar miatt idő előtt le kellett inteni a viadalt.

grice.png

Allan Grice futamának egy csúnya tömegbaleset vetett véget (1988)

  

A negyedik NASCAR/AUSCAR koprodukcióban lezajlott futamot Ausztráliában 1994-ben bonyolították le, mindössze két amerikaival a mezőnyben. A december 11-ei, 200 km-es verseny a hazai Max Dumesny győzelmével zárult, a csillagos-sávos lobogót pedig Shepherd a hatodik, Brad Noffsinger pedig a tizenkettedik helyen képviselte.

A NASCAR-részéről csökkenő érdeklődést az egyre nagyobb logisztikai problémák, valamint egyéb költségek vonták maguk után, nem beszélve arról, hogy a Cup szezon utáni, decemberi verseny a csapatok személyzetének körében sem volt túl népszerű.

Az AUSCAR nem járt be hódító utat és a kilencvenes évek végére teljesen megszűnt létezni. Ebben közrejászott a V8 Supercars egyre erősödő népszerűsége, valamint Jane érdekellentéte az Ausztrál Motorsport Konföderáció (CAMS) vezetőségi tagjaival.

Mindeközben a NASCAR a kilencvenes évek közepén Ázsiát is feltette a térképére.

A szervezet 1996-97-ben kétszer is ellátogatott a Japánban lévő Suzuka Circuit 2.243 km hosszúságú, hét kanyarból álló, keleti vonalvezetésére.

A versenyeket a Cup szezon után rendezték és az ausztrál kiruccanásokhoz hasonlóan bajnokságon kívüli, bemutatójelleget képviseltek.

Az első, tehát 1996-os eseményen a királykategória ászai mellett a regionális bajnokság, a Winston West Series néhány menője, valamint a nemzeti harmadosztályt képező Truck Series bajnok Ron Hornaday is tiszteletét tette a felkelő nap országában.

kei.jpg

Bár a NASCAR érkezését Japánban a kezdetektől fogva kitörő lelkesedés övezte, Bill France Jr. szervezete azonban úgy gondolta, a már eleve meglévő médiahájpot csak tovább lehet fokozni, ha néhány helyi hőst is meginvitálnak a mezőnybe.

A november 24-ei, hivatalosan NASCAR Thunder Special 100 névre keresztelt versenyen végül négy hazai pilóta rajtolt el: az ekkortájt a japán F3-ban szereplő Kazuteru Wakida, a ‘87-es Bathurst 1000-en kategóriagyőzelmet aratott Akihiko Nakaya, a túra- és sportautózásban egyaránt bajnoki címeket szerzett Hideo Fukuyama, továbbá maga a Drift Királya, Keiichi Tsuchiya.

A legnagyobb figyelem kétségkívül utóbbi, valódi élő legendának számító volánművészt övezte.

Az illegális utcai és hegyi versenyzőből a motorsport egyik legnagyobb ikonjává vált klasszis – aki 1995-ben a GT2 kategóriában megnyerte a Le Mans-i 24 órást, majd öt évvel később, 1999-ben az LMGTP-ben diadalmaskodott, emellett pedig másodikként zárt abszolút összetettben – azzal írta be magát a történelemkönyvekbe, hogy a driftelés technikájából ő teremtett egy különálló sportágat.

A hazájában (is) elképesztő mértékű népszerűségnek örvendő Tsuchiya minden egyes lépését tévéstábok és újságírók hada kísérte a Thunder Special programsorozata folyamán. Az ekkor 40 esztendős sztár néhány hónappal korábban szerezte meg a NASCAR versenyzői licencét, miután sikeres tesztet teljesített Watkins Glenen, valamint a Charlotte Motor Speedway oválján is.

Tsuchiya a suzukai fordulónak az 1-es számú, Richard Petty ikonikus festésére emlékeztető STP Ford volánja mögött vágot neki és a versenyt a tizenhatodik pozícióból indulva végül a tizenötödikként fejezte be, az utolsó, még körhátrány nélküli pilótaként, egyben a legjobb japánként.

A győzelmet Rusty Wallace hódította el, aki az 55. körben vette át a vezetést Terry Labonte-tól és innentől fogva már nem is adta át senkinek az első helyet. A második pozícióban Dale Earnhardt, míg harmadikként Jeff Gordon zárt.

kei.gif

Tsuchiya NASCAR géppel driftel az esőben

  

A NASCAR 1997-ben, az előző év sikerein felbuzdulva ismét Suzuka felé vette az irányt. A korábbi szezonhoz képest nem történtek nagy változások a mezőnyben, a legjelentősebb különbséget a Hendrick Motorsports 24-es Chevrolet-jában lehetett felfedezni, amelyet Jeff Gordon helyett ezen a fordulón Ricky Craven terelgethetett.

A Thunder Specialre ezúttal is közvetlenül a Cup szezon befejezése után került sor, a felkészülést azonban nagyban megnehezítette a monszunszerű esőzés. A szabadedzések, valamint a kvalifikáció lebonyolítása azonban zavartalan maradt köszönhetően az esőgumik és az ablaktörlők áldozatos munkájának.

“Az eső nagyszerűen kiegyenlítette az erőviszonyokat” - nyilatkozta Wally Dallenbach. “A lóerők és a fékek az égvilágon semmit nem jelentenek, ha nincs tapadás a pályán. Amikoresőben versenyzel, akkor igazán muszáj a lehető legfinomabban kezelned az autódat. Tudnod kell, hol van az a határ, ameddig még nyomhatod neki.”

A legnagyobb látványosságot azonban a vizes pályán Tsuchiya szolgáltatta, aki végre igazán megcsillogtathatta képességeit és tökéletes drift-technikáját a keze alatt dolgozó stock-carján alkalmazva a hetedik helyre kvalifikálta magát.

Maga a futam már nem alakult ilyen jól számára, miután rögtön az első körökben megpördült, ami miatt két kör hátrányba került. A végén a tizenegyedik helyet szerezte meg, némiképp azonban vigasztalhatta, hogy még így is tíz pozíciót vert a második legjobb japánra, Hideo Fukuyamára.

A versenyt végül a Truck Series fennállásának első, 1995-ös szezonjának bajnoka, Mike Skinner nyerte meg a Richard Childress Racing 31-es számú Chevy-jében.

A legnépszerűbb beszédtéma azonban – akárcsak előző évben – ismét Tsuchiya művészi tökélyre fejlesztett driftelése volt, ami konkértan megfertőztött néhány NASCAR versenyzőt is, köztük Kenny Irwint és Kenny Wallace-t. A két Kenny úgy döntött, azon melegében ki is próbálja magát ebben a szakágban, de erőfeszítéseiket finoman szólva sem koronázta siker.

Kenny Irwin driftelni próbált 

 

A NASCAR Winston Cup 1998-ban is tiszteletét tette Japánban, Suzuka helyett azonban immár oválpályán, a Twin Ring Motegin feszültek egymásnak az autók.

A mezőny 13 Cup, 2 Busch (a nemzeti másodosztály, mai nevén Xfinity), 1 Truck és 11 regionális NASCAR West pilótából állt kiegészülve további három japán versenyzővel.

A Motegin rendezett viadal sem múlhatott el Tsuchiya jelenléte nélkül. A suzukai roadon rendre a legjobb japánnak számított pilóta azonban a Twin Ring oválján már a leggyengébb teljesítményt nyújtotta honfitársai között, miután a 30. helyről rajtolva egy Randy Nelsonnal történt ütközést követően végül csak a 26.-ként zárt.

A Coca-Cola 500 néven jegyzett futam újfent Skinner győzelmével ért véget, aki sikeresen maga mögött tudta tartani Jeff Gordont a hajrában.

Ezen viadal azonban mégis arról vált nevezetessé, hogy ekkor versenyzett egymás ellen először Dale Earnhardt, valamint fia, Dale Earnhardt Jr..

dd_2.jpg

Dale Earnhardt Jr. és Sr. autóját egyaránt a Coca-Cola szponzorálta '98-ban, Motegin

 

A NASCAR szerződése év végén lejárt a japánokkal, a Winston West Series viszont 1999-ben ellátogatott Motegire, hogy itt fussák le szezonzáró futamukat.

Ezen mezőnyben adott még az oválnak egy újabb esélyt Tsuchiya is, aki egy évvel korábban már megejtette bemutatkozását ezen bajnokság fontanai futamán, ahol a 24. pozícióból rajtolhatott, de egy baleset miatt már a 86. körben búcsúzni kényszerült.

A ‘99-es fordulón a 9.-ként vághatott neki a viadalnak, a verseny 125. körében történt motorhiba miatt azonban végül be kellett érnie a 22. hellyel.

Az alacsony nézettség, a várt, külföldi szponzorok sikertelen bevonzása, valamint a jelentős utazási és logisztikai költségek miatt az ezredforduló után már nem tért vissza Ázsiába a NASCAR.

A legmagasabb kategória a Motegiben lebonyolított bemutatóverseny óta nem is hagyta el az Államok területét, noha időről-időre felbukkantak pletykák esetleges újabb, nemzetközi fordulók lehetőségéről.

A nemzeti másod- és harmadosztály, tehát az Xfinity és a Trucks viszont a kétezres években is ellátogatott USA-n kívüli helyszínekre. Előbbi bajnokság 2005-2008 között a mexikói Autodromo Hermanos Rodriguezen rendezett versenyt, a 2007-2012 közötti naptárakban pedig a montréali Circuit Gilles Villeneuve kapott helyet.

A Camping World Truck Series mezőnye 2013-ban az ontariói Bowmanville-ben lévő Canadian Tire Motorsport Parkban lépett pályára.

 

 

  >>>>> Ha további ritka és érdekes fejezeteket olvasnál az amerikai motorsport történelméből, akkor ajánlom a blog jobb oldali "Sztorik" menüpontját.

  

 képek: calderpark.com.au, YouTube, Pinterest

--------------------------------------------------------------------------------------

------------------------------------------------------------------------------------------------ // Deactivating distracting Text Selection: // $.fn.extend({ disableSelection : function() { this.each(function() { this.onselectstart = function() { return false; }; this.unselectable = "on"; $(this).css('-moz-user-select', 'none'); $(this).css('-webkit-user-select', 'none'); }); } }); $(function() { $(this).disableSelection(); });