"Az Indy 500-on versenyezni olyan, mintha piranhák marcangolnának" - Egy versenyző vallomása
2017. május 09. írta: Raceday Addams

"Az Indy 500-on versenyezni olyan, mintha piranhák marcangolnának" - Egy versenyző vallomása

Ezt is megértük, ismét benne vagyunk a májusban, ami minden egyes, az amerikai autóversenyzés iránt rajongó ember számára egyenlő az év legszebb időszakával.

indy_4.jpg

Rajongók milliói várják lélegzet-visszafojtva világszerte, hogy május 28-án, vasárnap immár százegyedik alkalommal megkapja a zöld zászlót az Indianapolis 500 mezőnye.

A verseny a sportrajongók szemében egyenlő az ünnepléssel és a - reményeink szerint - felhőtlen szórakozással. Találgatunk, spekulálunk, hogy vajon idén mit hoz az a bizonyos 200 kör. Vajon Fernando Alonso abszolút újoncként levegőbe emeli a világ legismertebb tejesüvegét? Netán Helio Castroneves halad át elsőként a célvonalon és ezzel belép a négyszeres Indy 500 győztesek jelenleg mindössze három tagot számláló elit klubjába? Vagy az idén csak a két indianapolisi futamon (Indy GP, 500) elrajtoló Juan Pablo Montoya nyakába kerül immár harmadjára a híres babérkoszorú? Esetleg egy olyan pilóta nevet a legjobban a végén, akire talán még a saját családja sem fogadna egy centtel sem? A kérdések sorát napestig folytathatnánk, az izgalmak pedig innentől fogva csak fokozódnak egészen addig, amíg a mezőny számára belengetik a kockás zászlót. Sőt, lehet még annál tovább is.

Mi a helyzet azonban a másik oldallal, nevezetesen magukkal a versenyzőkkel? Miként élik meg a Május Hónapot azon szűkkörű, harminchárom főből álló csoport tagjai, akik hamarosan laikus ésszel felfoghatatlan tempó mellett feszülnek majd egymásnak az Indianapolis Motor Speedway 2.5 mérföldes, minden apró hibát megbosszuló oválján?

Ezen kérdésekre adott választ egy, a Jalopniknak írt kendőzetlenül őszinte cikkében a négyszeres Indy 500 résztvevő Alex Lloyd. A mára visszavonult, de még mindig csak 32 esztendős brit 2008-2011 között rajtolhatott el a legendás versenyen, legjobb eredménye pedig egy negyedik hely volt 2010-ben. Hiába telt el azonban az utolsó 500-a óta lassan hat teljes év, Lloyd máig tisztelettel és egyben félelemmel tekint a világ legnagyobb múltú futamára.

 

 

Alex Lloyd: Milyen érzés valójában az Indy 500-on versenyezni?

    

llbgh.jpgSoha nem éltem át olyan idegességet, mint az Indianapolis 500 reggelén.

Nehezedre esik az evés, nehezedre esik még a reggeli kávédba is belekortyolni. Csúnyán elbagatellizálnám, ha azt mondanám, hogy pillangók repkednek a gyomrodban. Az Indy 500-on versenyezni ugyanis olyan, mintha húsevő piranhák marcangolnának belülről.

2011-ben én zsinórban a negyedik [egyben utolsó] versenyemet teljesítettem a Brickyardon, az előző évben a negyedikként értem célba.

Pontosan a századik évfordulója volt Ray Harroun [az első, 1911-es Indy 500 győztese - a szerk.] győzelmének, a centenáriumi éra eleme, ezáltal egy történelmi esemény, amelynek versenyzőként a része lehettem.

A futam reggelét megelőző két hetet már a 2.5 mérföldes pályán töltöd. Valójában az én első két 500-am idején, 2008-ban és 2009-ben még három héten át teszteltünk és kvalifikáltunk, ami jelentősen növelte a nyomást főként azért, mert egy héttel több előkészülettel, stresszel és esetenként veszéllyel kellett megbirkóznunk a nagy nap előtt. Valami beteges módon azonban én imádtam ezt.

A verseny napjának reggelén az ébresztő korán ér. Ha a pályán maradsz a motorhome-ban, akkor ha tetszik, ha nem, ez a hat órai ágyúdörrenés lesz számodra, ami tradicionálisan azt jelzi, hogy a kapukat megnyitották a nézők számára.

Abban az esetben, ha hotelben szállsz meg, vagy otthon vagy [a mezőny tagjainak túlnyomó többsége Indianapolisban él - a szerk.], már napfelkelte előtt talpon kell lenned, hogy időben elkészülj reggel hét órára, amikor már vár a rendőri kíséreted, hogy a segítségükkel sikeresen elkerüld a közlekedési káoszt.

Az igazat megvallva viszont annak valószínűsége, hogy az éjjel egyáltalán képes vagy aludni valamennyit, nagyon csekély.

Amikor én autóval érkeztem a pályára mindig szántam egy órát arra, hogy mielőtt még elindultam a garázsok felé a parkolóban lehunyjam a szemem és átgondoljam az előttem álló napot. Ezen a ponton már csak a versenygépedben akarsz lenni, a pályára hajtani vele, nyársra húzni azt a szerencsétlen piranhát ami belül marcangol és mindennel végezni. A várakozás a legrosszabb.

Ugyanakkor megéri, hiszen az Indy-n való versenyzéshez semmi sem hasonlítható. Több ezer kört megtettem már a Speedway-en, a legtöbbet ezek közül 220 mph (354 kmh) felett. Nem számít hányszor csináltad már, ha ráfordulsz az 1-es kanyarra mindig veszel egy nagy levegőt és azt mondod magadnak: "rendben, csak most tarts ki ....". Soha nem érzed magad komfortosan, soha nem vagy biztos abban, hogy eljutsz a pálya következő részére. Olyan ez, mint egy hullámvasút, csak éppen te irányítasz. Képzeld el, hogy a Kingda Kán vagy - a világ egyik leggyorsabb és legmagasabb hullámvasútján -, amely ha a másodperc tört részével később fordul el, akkor veled együtt lezuhan a sínekről és azonnal szörnyet halsz. Ilyesmi érzés minden egyes kör az Indy-n.

Ha valamit megbántam a pályafutásom során, akkor az az, hogy soha nem állam meg, hogy kiélvezzem a pillanatot. A dudaszó hangját reggel a paddockban, a lelátók és a füves terület cifra színekbe öltözését ahogyan megtelik a közel négyszázezer emberrel. A légballonok elengedését, a földet megrázó átrepülést, Jim Nabors bömbölő hangját (hogy mennyire hiányzik ő nekem!), a nemzeti himnuszt, satöbbi.

lloyd.png

Versenyzőként a rajt előtti ünneplés alatt te az autód hátsó szárnyánál állsz. A csapatod pókerarccal felsorakozik melletted, közben emberek ezrei toporognak körülötted, kezet ráznak veled, ez a látvány tisztán félelmetes. Mindez ugyanakkor igazán figyelemreméltó is, de én mégis folyton azon kaptam magam, hogy megpróbálom kihúzni magam alóla. Az ok egyszerű: ideges voltam, nem akartam tudomásul venni, mi történik körülöttem, ezáltal csak még tovább növelni a nyomást. Úgy akarod kezelni, mint bármelyik más versenyt, még ha tudod is, hogy ez nem így van.

A hátulütője ennek a stratégiának számomra az volt, hogy soha nem voltam képes úgy állni ott az autóm mellett, hogy azt gondoltam: 'Szent sz*r, ez elképesztő! Az Indy 500-on versenyzem!". Bárcsak így lett volna. Bárcsak be tudtam volna szippantani, sütkérezni, fuldokolni benne, tudván, hogy ennek a rendkívüli érzésnek az élettartama igencsak rövid.

A verseny alatt már nincs idő arra, hogy a saját kis világodban legyél. A koncentráció szintje rendkívüli. Ha túl hamar fordulsz és lefutsz az ívről a kanyar kijáratnál, akkor össze fogod törni az autót. Ha túl későn fordulsz, megcsúszol, akkor is össze fogod törni. Ha a kanyar közepén elveszed a gázt, az autód hátulja megindul, a vége szintén autótörés lesz. Ha az egyik ellenfeled mögött rosszul próbálsz helyezkedni, akkor a légáramlatok miatt dettó a falban végezheted.

Alapvetően az Indy-n való versenyzés másodpercenkénti apró döntések ezreinek a meghozataláról szól, egy apró hiba és az eredmény - gondolom már kitaláltad - egy rendkívül fájdalmas baleset lesz.
230 mph (370.15 kmh) mellett még azt is nehéz megállapítani, hogy merre vagy a pályán, mivel a látómező ekkora sebességnél csupa görbületből, rezgésből áll.

A vibráció borzasztó, a motor hangja fülsiketítő, a nézők által színpompás lelátók falként tornyosodnak melletted és még közelebbinek tűnnek, úgy érzed, hogy ha kinyújtanád a karod könnyedén meg tudnád érinteni őket. Valószínűleg azonban mégsem próbálnád ezt ki, mert ha megtennéd, akkor a karod valószínűleg simán letörne.

Amikor utoljára versenyeztem az 500-on a leszorítóerő szintje alacsonyabb volt, ami azt jelentette, hogy az autók nem tudtak olyan közelségbe kerülni és jóval inkább feszegettük a határokat. Leírhatatlanul nagy kihívás volt, kétségkívül a legnagyobb, amiben valaha részem volt. A súlyelosztás gyakori változtatása menet közben, megpróbálni alkalmazkodni a folyamatosan változó egyensúlyhoz, vagy éppen a szélirány okozta apró ingadozásokhoz. A forgalomban vezetsz, óvod az abroncsaid, szem előtt tartod a stratégiát, próbálsz türelmes maradni, hogy pozícióba hozd magad a verseny végére .... mindezt úgy, hogy közben, 230 mph-nál (370.15 kmh) a lehető legprecízebb maradj és ne vágódj a falnak.

Ha valahogyan mindezt véghez tudod vinni, nem töröd össze az autód és áthaladsz a célvonalon 500 mérföldnyi verseny után, az a legfelvillanyozóbb érzés, amit csak el tudsz képzelni.

Végre, hosszú hetek idegeskedése után pihenhetsz és sütkérezhetsz a pillanatban.

Ez az, ami varázslatos.