Alonso: Miért versenyzem az Indianapolis 500-on?
2017. május 18. írta: Raceday Addams

Alonso: Miért versenyzem az Indianapolis 500-on?

Az Indianapolis 500 a világ legnagyobb múltra visszatekintő pályaversenye, idén viszont minden tradíciója az érdeklődés háttérébe szorul köszönhetően egyetlen névnek: Fernando Alonso.

fa4.jpg

A kétszeres Forma 1-es világbajnok a McLaren-Honda-Andretti színeiben debütál a legendás futamon, miközben minden lépését árgus szemekkel követi nem csak a média, valamint a rajongók siserehada, de kollágáinak ezrei is a bolygó minden szegletében.

Alonso részvéte óriási jelentőséggel bír, elég csak figyelembe venni azt, hogy a spanyol kihagyja az F1 koronaékszereként számon tartott Monacói Nagydíját egy olyan kihívásért, amihez eddig pályafutása során még csak hasonlót sem tapasztalt.

A hivatalos bejelentés óta sokan, sok mindent megírtak már Alonso indianapolisi kalandjáról, az alábbiakban azonban magára a közvetlen érintettre kerül a sor.

A 35 éves klasszis ugyanis nem volt rest klaviatúrát ragadni és a The Players' Tribune felkérésére egy rendkívül személyes hangvételű cikket írni arról, hogy ő miként éli meg ezt az embert próbáló, ugyanakkor rendkívül izgalmas időszakot.

 

Fernando Alonso: Miért versenyzem az Indianapolis 500-on?

A legelső autó, amivel valaha versenyeztem nem nekem készült. A nővéremé volt.

Apukám szerette volna, hogy gokartozzon, ahogyan ő is tette régen, így a garázsunkban rögtönzötten épített neki egyet. Az egyetlen gond az volt, hogy a nővérem akkor egy nyolcéves kislány volt, akit egyáltalán nem nyűgözött le, hogy a hétvégéit Észak-Spanyolország gokartpályáin körözve töltse el.

Szóval apu fogta a hároméves énemet és inkább engem ültetett be. A gokart először egy kicsit nagy volt nekem, nem értem el a pedálokat, ezért átalakítottuk az ülést a pedálokat pedig megemeltük és így már működött.

Imádtam vezetni, de ugyanennyire szerettem a családommal is tölteni az időmet. Anyu, apu, a nővérem és én különböző pályákra mentünk és ott töltöttük a hétvégéinket. Minden nap versenyeztem pár órát, aztán fociztam a spanyol napsütésben a barátaimmal. Ezek a napok máig elkísérnek amikor pályára lépek.

fa5.jpg

Akkoriban nagyon sokat tanultam a vezetésről, de legalább ennyire fontos, hogy magamról is megtanultam valamint:

Mégpedig azt, hogy szeretek versenyezni, igazán, igazán versenyezni. Ez az oka annak, hogy miért nem leszek május 28-án, a motorsport legnagyobb hétvégéjén a Forma 1-es csapatommal a Monacói Nagydíjon. Indianapolisban leszek. Versenyzem a Brickyardon, mert erre van szükségem. Az Indy 500 az egyik legnagyobb eseménye a sportágnak. A pilóták a világ minden táján tudják ezt. Én odatartozom, mivel versenyző vagyok.

Mindig is az voltam és mindig is az leszek.

A gokartozás a versenyzés legtisztább formája. Szűkre szabott vezetés kicsi pályákon rengeteg előzéssel és csatával. Pilótaként itt tanulod meg a versenyzés minden csínját-bínját. Ahogyan már mondtam, az apukám építette a gokartjainkat és a legtöbb pénzünk az utazással járó költségekre ment el. Még az abroncsoknak is ki kellett tartaniuk, mert csak egyetlen szettünk volt.

Ugyanakkor ezek a típusú problémák segítenek a tanulásban.

Az egyik versenyen, a legelső szezonomban esett. Ezen a napon láttam életemben először vizes pályára való gumikat, méghozzá a rajtrácson mellettem lévő másik autón. Nekem ötletem sem volt, hogy mi is az. Az ellenfelem abroncsai sokkal durvábbak voltak, így jobb tapadást biztosítottak neki a vizes körülmények között.

Én slick gumikon mentem az esőben, mert nem volt más. Nekem viszont egyáltalán nem volt furcsa ez, mivel csak ezt az egyféle abroncsot ismertem, már egy pár éve ilyennel versenyeztem, szóval tudtam, mire képesek. Sokkal óvatosabbnak, precízebbnek kellett lennem. Mindössze hat éves voltam, de már menet közben kellett alkalmazkodnom. Szélesebben fordultam rá a kanyarokra, ezért a gép orrát egyenesen be tudtam tenni, ami miatt könnyebben vissza tudtam gyorsulni. Alkalmazkodtam, mert muszáj volt. Tanultam, közben éretté váltam és imádtam.

fa1.jpg

Ahogyan a versenyzést egyre komolyabban vettem, elkezdtem a pályákat is jobban megismerni amelyeken vezettem. Igazán élveztem, amikor a vonalvezetés karakterisztikájáról tanultam, mindent tudni akartam az összes kanyarról, még mielőtt egyáltalán beültem volna a gokartba.

Amikor már 13 éves voltam, gyorsan fejlődtem és elkezdtem Olaszországban tölteni az időmet egy motorgyártónál, ahol igyekeztem annyit tanulni, amennyit csak tudtam. Itt jutottam el odáig, hogy teljesen megértsem a saját gokartomat. Plusz, amikor Olaszországba mentem, akkor hiányoztam a suliból is, ez szintén tetszett. Én egy másfajta tudást hajszoltam.

1996-ban megnyertem a junior gokart-világbajnkságot. A családom és én ezután kezdtük azt gondolni, hogy talán van jövőm a versenyzés világában.

De mi is volt ez a jövő?

A kilencvenes évek Spanyolországában a Forma-1 – és az autósport általánosságban véve – nem volt valami népszerű. A mi országunk a fociért rajongott és a motorversenyzésért. Én nem is tudtam semmit a nagy, európai bajnokságokról. Még csak azt sem tudtam, hogy ki az a Michael Schumacher. Csak versenyeztem.

2000-ben egy nagy ugrással bejutottam az európai Forma 3-ba. Elrajtoltunk a világ néhány nagy múltú pályáján, mint például Spa és Monaco, közben egyre inkább felnyílt a szemem a sportág történelme iránt is. Egykoron azt hittem, hogy a spanyol gokartpályák a mindenség, de aztán ott voltam Monacóban és egy teljesen új világ nyílt ki előttem. A versenyhétvégék között elkezdtem érdeklődni azok iránt a srácok iránt, akikről a paddock-ban hallottam, min Schumacher, Ayrton Senna és Alain Prost. Minél többet tudtam meg róluk, annál inkább motiváltak. El akartam jutni én is az ő szintjükre.

fa3.jpg

Egy évvel később először vezethettem Forma 1-es autót. Az újonc évemet a Minardinál teljesítettem, a következő esztendőben pedig tesztpilóta (akárcsak egy tartalékos) voltam a Renault-nál. A soros idényben már teljes szezonos, versenyzői szerződést kaptam tőlük, 2003-ban pedig megszereztem az első pole-omat és dobogóm helyezésemet Malajziában, majd Magyarországon az első győzelem is eljött.

Természetesen az összes megnyert futamomra és bajnoki címemre emlékszem. Ugyanakkor ezek közül néhány igazán különleges, mint amilyen például az első győzelem. Ezen versenyekből mindenre emlékszem, egészen odáig, hogy aznap mit reggeliztem a hotelben.

Egy pár évvel később, 2005 áprilisában egy újabb ilyen futamra került sor.

A San Marinói Nagydíj volt az olaszországi Imolában. Egy nappal korábban a második helyre kvalifikáltam magam közvetlenül Kimi Räikkönen mögött. Vasárnap reggel viszont a csapatom, a Renault problémát fedezett fel az autón. Az egyik V-10-es henger nem igazán működött, tehát lényegében volt egy 9 és fél hengeres motorunk, ami nem éppen mondható ideálisnak. A bemeneti teljesítmény nem megfelelően muzsikált, érezhetően lassabbak is voltunk. Fontolóra vettük, hogy kicseréljük az erőforrást egy újra, ami azonban büntetést vont volna maga után és a mezőny végéről kellett volna elkezdenem a versenyt. A másik eshetőség az volt, hogy ragaszkodunk a bajos motorhoz és olyan eredményt hozunk, amilyet.

Ragaszkodtunk hozzá.

A kilencedik körben Kimi váltóhiba miatt kiállni kényszerült. A következő 50 kört én vezettem. Az autót jónak éreztem, kicsivel kevesebb motorerőm volt a szokásosnál, de éreztem a ritmust. Tizenkét körrel a vége előtt az élről álltam ki a boxba. Amikor visszatértem a pályára, belenéztem a visszapillantóba és mindem amit láttam vakító vörösség volt. Ferrari vörösség. Michael Schumacher keményen támadott, az ő gépében sokkal több erő dolgozott és … hát igen, nagyon gyors volt.

Ekkor felidéztem az emlékeim arról, hogy mit tanultam. Ismertem a pályát és az autót is.

Alkalmazkodtam. Megpróbáltam minden áron magam mögött tartani, ez legalább akkora mentális csata volt, mint fizikális. Michael minden egyes kanyarban rám esett, igyekezett hibára kényszeríteni a fiatal kölyköt.

fa2.jpg

Én viszont nem adtam magam, kitartottam a győzelemért és ez végül talán máig a kedvenc versenyem lett, azok közül, amiken valaha vezettem. Vagy legalábbis közel jár hozzá (nehéz csak egyet kiválasztani). Azért emlékszem erre a futamra annyira szentimentálisan, mivel a csapatom és én is felülkerekedtünk a reggel feltételezett esélyeinken és minden képességünket latba vetettük ezért a győzelemért. Egyáltalán nem olyan volt, mint bármely más futam, ahol valaha vezettem, teljesen új élmény volt.

Most pedig elérkezett az idő ismét valami újra. Egy új pálya. Egy új autó. Egy új világ.

Már vagy négy-öt éve gondolkodom az Indy-n. Láttam a versenyeket, de nem sokat tudtam magáról a szériáról. Ismertem pár nevet és csapatot, de alapvetően minden új információ volt számomra. Szóval, most megint visszatértem oda, amit imádok: a tanuláshoz. Minden – a McLaren-Honda-Andretti csapatától kezdve azon emberekig, akikkel az Amerikában töltött időm alatt már találkoztam – nagyon nagy segítség.

Az egyetlenek, akik viszont nem igazán segítőkészek velem szemben azok a Forma 1-es pilóták, mivel mindannyian irigyek. Hahaha. Viccelek, viccelek (nem is igazán). Mindannyian nagyon támogatnak engem és sok szerencsét kívánnak. Az F1-es paddock-ban egy szűk csoportot alkotunk, sokat jelent, ha az egyikünk jól szerepel egy másik szériában. Amikor Nico Hülkenberg megnyerte Le Mans-t 2015-ben, az FIA WEC-ben az hatalmas esemény volt számunkra.

Nehéz kihagyni a Monacói Nagydíjat, de az Indy tradíciói szintén borzasztó jelentőségűek. Folyton ezt hallom, akárkivel is beszélgetek erről. Alig várom a verseny előtti ceremóniákat és az atmoszférát. Itt vagyok én, egy veterán pilóta, akinek minden vadonatúj. A himnusz, a pálya, a versenyzés, hálás vagyok, amiért megtapasztalhatom. Megpróbálom élvezni az időmet az autón kívül is, amennyire csak tudom, mivel ha a versenyhétvége elérkezik, akkor már csak az indulás van hátra.

Hála a szimulátoros teszteknek is, úgy érzem, már jobban ismerem az autóm mint, a múlt héten Indy-ben. Egy dolgora azonban semmi sem készíthet fel: az erő nyers, csupasz érzetére. Az Indy autók kicsivel egyszerűbbek az F1-eseknél, tisztábbak. Beletelik egy kis időbe, hogy komfortosan érezzem magam, de a csapat nagyszerűen felkészít. A legnagyobb dolog, amit már senki sem vehet el tőlem a volán mögött az a puszta izgalom. Alig várom a május 28-át.

Akárcsak az első gokartom, ez az autós sem nekem készült. Nem én vagyok az eredetileg tervezett versenyzője, de minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy büszkévé tegyem azokat az embereket, akik építették. És talán ez egy új utazás kezdete is lesz számomra.

Egyet azonban tisztázni akarok. Nem azért jövök ide, mert "ki akarok venni egy hetet", vagy csupán szórakozni. Versenyző vagyok, versenyezni jövök. Mindenek felett remélem, hogy ez a tapaszalat velem maradt a teljes hátralévő életemben. Remélem, hogy az érzések, amiket érzek és a dolgok, amiket látok örökre az elmémben maradnak.

És azt is remélem, hogy az 500 mérföld végén olyasmit tanulok, amit előtte még egyáltalán nem tudtam.

 

 

 képek: IndyCar

szöveg: Fernando Alonso/The Players' Tribune