Japán győzelmet és egy versenyző újjászületését hozta a 'Fernandopolis 500'
2017. május 29. írta: Raceday Addams

Japán győzelmet és egy versenyző újjászületését hozta a 'Fernandopolis 500'

Az IndyCar abban reménykedett, hogy a Fernando Alonso miatti globális figyelmet kihasználva valami igazán ütős show-val tudják elkápráztatni az Indianapolis 500-ra kapcsoló nézők garmadáját világszerte. Nos, a számításaik nem, hogy bejöttek, de azt hiszem, minden várakozást felül is múltak.

 tdas.jpg

A 101. Indy 500-on ugyanis minden megtörtént, ami ezen a versenyen csak lehetséges: dráma dráma hátán, vérre menő küzdelmek, egy brutális, ámde annál szerencsésebb kimenetelű baleset, a végén pedig egy – lehet nem is annyira – meglepetés győztessel.

Amikor április közepén hivatalosan is bejelentették, hogy a McLaren a legendás futam erejéig partnerkapcsolatot létesít az Andretti Autosporttal, a volán mögé pedig nem mást ültetnek be, mint Fernando Alonsót, kis túlzással az egész motorsport világ felrobbant. Ennél nagyobb szenzációt ugyanis jó ideje nem pipált nem csak az Indianapolis Motor Speedway és az IndyCar, de a komplett autóversenyzés közege sem. A spanyol szupersztár miatti hájp már a széria nagy bejelentést követő első versenyhétvégéjén, Alabamában maximális fordulatszámra kapcsolt, pedig emberünk akkor még csak vendégként tette tiszteletét a paddockban. Az írott, valamint vizuális tudósítások azonban 95%-ban csakis róla szóltak, hogy miként sétál a rajtra váró autók között, beszélget leendő csapattársaival, csúcspontként pedig még a futamot sugárzó amerikai csatorna, az NBCSN kommentátorállásába is meghívták egy “röpke” fél óra erejéig. A rajongók egy részének persze ez nem igazán nyerte el a tetszését, mivel ők inkább a pályán zajló csatákra lettek volna kíváncsiak a kétszeres világbajnok helyett, általánosságban véve viszont mégis mindenki le volt nyűgözve, mivel érezték, hogy ez a történet mekkora jelentőséggel bír a folyamatosan nézettségbeli, ezáltal pedig szponzorációs gondokkal küszködő IndyCar számára.

Alonso Indy 500-as indulásának értékét csak még tovább növelte, hogy ennek a versenynek a kedvéért nem másról mondott le, mint a Forma 1 koronaékszereként aposztrofált Monacói Nagydíjon való részvételről, amit ő maga azzal indokolt, hogy nem motiváló számára a legjobb esetben is csak utolsó pontszerző helyekért való küzdelem. Ráadásképpen még ez az eredmény sem tekinthető garantáltnak, köszönhetően az F1-es autójában lévő, finoman szólva is kifogásolható Honda motornak hála.

Annál vonzóbb viszont Alonso vágyálmának beteljesítése, nevezetesen a motorsport Triple Crown-ja, ami a Monacói Nagydíj, az Indianapolis 500 és a Le Mans-i 24 órás viadal megnyerését takarja. A 35 éves klasszis ebből a listából az elsőt már teljesítette, így nem titkoltan azzal a céllal vágott neki az amerikai kalandnak, hogy a második pont mellé is egy szép nagy pipát vés vastag, fekete filctollal.

14sa.jpg

Fernando Alonso és a McLaren-Honda-Andretti csapata 

 

Az IndyCar, vele együtt pedig az IMS marketingosztálya keményen dolgozott azon, hogy az utolsó cseppet is kisajtolja az Alonso-mániából, legnagyobb örömükre pedig a világsajtó olyan szegmensei is bekapcsolódtak az őrületbe, amelyeket az auóversenyzés témakörén belül elképzelni sem lehetett volna, lásd. például a közkeletűen lenézett, ámde mégis óriási olvasottsággal/nézettséggel bíró bulvárszegmenst.

Az IndyCar semmit sem bízott a véletlenre és Alonso első – csak nevében privát – tesztjéből valódi showműsort rittyentettek, amelynek során stúdióvendégek és kommentátorok segítségével követték nyomon, amint a spanyol tökegyedül balra kanyarodik a két és fél mérföldes oválon. A rajongók pedig imádták, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy világszerte több, mint kétmillióan követték nyomon a félnapos eseményt.

Nem meglepő tehát, hogy a majdani versenyt egyre többen kezdték illetni csak a ‘Fernandopolis 500’ elnevezéssel.

Az igazi móka, Alonso számára pedig a valódi munka az Indianapolis 500 edzéshetében kezdődött. A figyelem oroszlánrésze természetesen itt is a kétszeres világbajnokot övezte, a mezőny többi tagja pedig pedig remekül tűrte mindezt, bár a médiavizitek során többen is elejtettek néhány fricskát a helyzet kapcsán. Az AJ Foyt Racingnek vezető Conor Daly az egyik alkalommal, amikor már negyedórája tartott a sajtótájékoztatója és még mindig nem került szóba Alonso neve, vissza is kérdezett: “Még mindig nincs kérdésük Fernandóval kapcsolatban?”, máskor pedig pont a spanyol csapattársa, Marco Andretti kezdte úgy az interjúját, hogy “Na, mit akarnak ma tudni Fernandóról?”.

Ezek persze csak apró, csipkelődő megszólalások voltak, hiszen mindenki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mekkora promóciós lehetőség is hullott az IndyCar ölébe Alonso által.

Az oviedói az edzések során is fantasztikus teljesítményt nyújtott, amiben azért nagy szerepe volt annak is, hogy egy kiváló szakemberekkel dolgozó, tapasztalt gárda tagjává vált, beleértve a versenymérnökét, Eric Bretzmant - aki egyben az Andretti Autosport technikai igazgatója, korábban pedig, még a Chip Ganassi Racingnél három Indy 500-at is nyert Scott Dixonnal -, valamint a versenystratégáját, amely szerepet nem más töltötte be, mint maga Michael Andretti.

as47.jpg

Alonso átveszi az Indy 500 résztvevőinek járó gyűrűt 

 

Alonso érdemei azonban elvitathatatlanok, hiszen abszolút oválszűzként érkezett a világ egyik legkeményebb versenyére, hogy aztán villámgyorsan alkalmazkodva és tanulva az ötödik helyre kvalifikálja magát.

A spanyol – ahogyan Mario Andretti is fogalmazott – az utóbbi években talán összesen nem mosolygott annyit, mint a Speedwayen eltöltött két hete során, ami annak volt köszönhető, hogy végre-valahára egy versenyképes autó tudhatott magáénak, amivel a győzelem sem tűnt elérhetetlennek.

Az élet azonban nagy mókamester.

Az Indy 500 előtti egyik vezető sztori a Honda motorok rejtélyes meghibásodás-sorozata volt, miután a gyártó csak az edzések, valamint a kvalifikáció során összesen öt, az azt megelőző, indianapolisi roadon rendezett IndyCar Grand Prix-t beleszámítva pedig hét erőforrást vesztett el. A probléma – amely egyes esetekben több száz mérföld, máskor viszont alig pár kör után ütötte fel a fejét – kapcsán maguk a Honda mérnökei is elismerték, hogy fogalmuk sincs, mi a pontos kiváltó ok.

Alonso – akinek autójába egy kisebb hibát követően, elővigyázatosságból már az időmérő előtt beszerelték a versenyre szánt motort – azonban még a futam előtt is úgy nyilatkozott, ő egyáltalán nem aggódik amiatt, hogy az 500 során bármilyen probléma is felléphet.

Mint viszont már említettük, a sorsnak van egy sajátos humorérzéke.

Alonso már a rajt pillanatától kezdve éreztette, hogy ő bizony nem a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, rajta szeretné látni az arcát a Borg Warner Trófeán. A verseny hajrájához közeledve beiktatott pitkiállások utáni köröket leszámítva szinte végig az élmezőnyben autózott olyan előzéseket bemutatva, amelyek láttán a helyszíni közönség egy emberként ugrott fel hangos ováció kíséretében. Tulajdonképpen ha valaki nem tudta volna, hogy ez Alonso első oválfutama, a vezetését nézve nyugodt szívvel hihette volna, hogy a spanyol már évek óta ezen a pályatípuson edződik.

fapit.jpg

Pitkiállás az Indy 500-on 

 

A #29 Dallara-Hondát terelgető sztárpilóta nem csak a vezető boj állandó tagja volt, de 27 kör erejéig még az első pozíciót is magáénak tudhatta.

Győzelmi esélyeinek azonban a 179. körben vége szakadt, amikor is az autójában dolgozó Honda erőforrás látványos füstfelhő kíséretében végleg kilehelte a lelkét. A képsorok erőteljes déja vu-t váltottak ki nézők millióiban, lévén az ilyesmi úgymond már megszokottnak számít a Forma 1-ben Alonso és a McLaren kapcsán. Az egyaránt tragikus és a spanyol jelen F1-es éráját tekintve néhol morbidan komikus fiaskó egyben a hondások harmadik tönkrement motorját is jelentette Charlie Kimball, valamint a győzelemre szintén komolyan esélyes Ryan Hunter-Reay gépében történt meghibásodás után.

“Az egész nap egy rendkívüli tapasztalat volt számomra” - nyilatkozta a kiesése után Alonso. “A versenyzés szórakoztató volt és azt hiszem, a teljesítményünk is jónak bizonyult. Klassz volt idejönni az oválpályák legnagyobb nevei közé és versenyképesnek lenni. Köszönöm az IndyCarnak ezt a hihetetlen élményt. Köszönöm Indianapolisnak, köszönöm a rajongóknak! Otthon éreztem magam. Nem vagyok amerikai, de igazán büszkeséggel töltött el, hogy itt versenyzhetek."

Arra a kérdésre, hogy visszatér-e még az IMS ováljára, Alonso így válaszolt:

“Határozottan igen. Ha visszajövök ide, akkor legalább már tudni fogom, hogyan működnek a dolgok. Nem az lesz az első alkalom, hogy restartokat, pitkiállásokat és ilyesmiket csinálok. Már könnyebb lesz alkalmazkodni. Meglátjuk mi történik az elkövetkezendő években. Muszáj folytatnom ezt a kihívást, mivel az Indy 500 megnyerése még nem teljesült."

A versenyző úgy véli, ha nincs a motorhiba, akkor könnyedén meglehetett volna neki már most a győzelem.

"Nyilvánvalóan csalódott vagyok amiért nem fejeztem be a versenyt, minden egyes futamon ahol elindulsz meg akarod látni a kockás zászlót. Ma ez nem volt lehetséges. Nagyszerű tapasztalat volt az elmúlt két hét. Azért jöttem ide, hogy bizonyítsak, kihívás elé állítsam saját magam. Tudom, hogy egy F1-es autóban olyan gyors tudok lenni, mint bárki, azt viszont nem tudtam, hogy egy IndyCar gépben is így van-e. Jó volt a versenyképesség érzése, vezetni az Indy 500-at. [...] Egy problémamentes futamon Ryan [Hunter-Reay], Alexander [Rossi] és én egy fél körrel a többiek előtt lettünk volna. Ilyen ennek a versenynek a természete. Azt hiszem, [a győzelem] egy kicsit a zsebemben is volt mielőtt a motor megadta magát."

Ha nem is Alonso révén, de a 101. Indianapolis 500 egy, az Andretti Autosport istállójába tartozó versenyző sikerével ért véget, aki ráadásul a tavalyi évhez hasonlóan nem a leginkább favorizált nevek közül került ki.

Ezzel a Michael Andretti vezette gárda zsinórban második, az elmúlt négy évet tekintve pedig harmadik indianapolisi sikerét aratta.

A viadal századik felvonását egy végletekig kicentizett üzemanyag-stratégiának hála Alexander Rossi húzta be, idén pedig Takuma Satónak sikerült befejeznie azt, amit 2012-ben az utolsó pillanatban hullajtott ki a saját kezéből, miután akkor az utolsó körben, a vezető pozícióért előzve vágta a falnak az autóját, ezzel végképp Dario Franchittinek adva a győzelmet.

A 40 esztendős japán az edzések során végig remek teljesítményt nyújtott, a kvalifikáción pedig a negyedik pozíciót szerezte meg. Ennek ellenére mégis nagyon kevesen mertek volna komolyabb összegben fogadni a győzelmére a futam előtt, sőt, még közben is.

Sato nagyjából a verseny második felétől a felsőházat jelentő top 10 állandó tagjának mondhatta magát, az igazán nagy ugrást azonban az utolsó sárga zászlós szakasz után ejtette meg. Az addig vezető ganassis Max Chilton – aki egyébiránta teljes mezőnyt tekintve a legtöbb kört, szám szerint 50-et töltött az élen  – egyre inkább veszített előnyéből, a 194. körben pedig a negyedik Indy 500 sikerére hajtó Helio Castroneves, valamint a győzelmet szintén megszimatoló Sato el is húzott mellette. A meccs innentől brazil-japán zászlóssá vált, a vágyott elsőséget pedig végül utóbbi pilóta aratta.

"Hihetetlen érzés" - mondta a boldog győztes. "Nem tudom eléggé megköszönni a csapatnak. Nézzenek csak rájuk, fantasztikus! Nagyon, nagyon kemény verseny volt. [...] Ez gyönyörű, ilyesmiről álmodtam már vagy 12 éves korom óta."

Ezzel Sato – aki a 2013-as Long Beach-i forduló megnyerésével az IndyCar első japán nemzetiségű futamgyőztesévé vált – most szintén elsőként a történelemben tudott Indianapolis 500 győzelmet szállítani a felkelő Nap országa számára.

A rendkívül szimpatikus versenyző ezzel nem csak szülőföldjének, a csapatának és népes rajongótáborának okozott földöntúli örömöt, hanem a Hondának is, amely cég a kezdetektől fogva támogatja versenyzői pályafutását és abban is nagy szerepük volt, hogy idén átszerződhetett az Andretti Autosporthoz, miután addigi munkaadója, az AJ Foyt Racing Chevrolet-ra váltott.

tdd.jpg

Takuma Sato és a győztesnek járó tej 

 

Még az Andretti Autosportnál maradva, a gárda az Indy 500 során szinte végig kimagaslóan teljesített, a hatosfogatukból pedig négyen is vezető pozícióba tudtak kerülni a versenyen: Hunter-Reay 28, Alonso 27, Rossi 23 és Sato 17 kör erejéig. Az Andretti Autosport legközelebbi rokona, Marco Andretti a rajt előtt még úgy fogalmazott, hogy a futam túlnyomó részén láthatatlan akar maradni és majd akkor villantani egy nagyot, amikor igazán számít. Nos, a 30 éves amerikai végül a teljes táv során beleszürkült a mezőnybe, amit jól példáz, hogy egyetlen kört sem tudott az élen megtenni, végül pedig csak a nyolcadikként zárt. A gárda Alonso melletti másik abszolút újoncának, Jack Harvey-nak csak 45 rövid kör jutott, miután ráfutott a balesetet szenvedett Conor Daly autójáról származó törmelékre, ami miatt ő maga is a falban találta magát.

Andrettiék Sato utáni, további helyezéseit tekintve a tavalyi győzelmének megismétlésére is komolyan esélyes, ámde egy elhúzódott pitkiállás miatt végül ettől megfosztott Rossi a 7., Marco a 8., a motorhiba következtében kiesett Alonso és Hunter-Reay a 24. és 27., míg a balesetező Harvey a 31.-ként került rangsorolásra.

A második helyen a leintés után tagadhatatlanul nagyon csalódott Helio Castroneves zárt.

A brazilt 2000 óta alkalmazó Team Penske – amelynél tizenhét évvel ezelőtt a tragikusan fiatalon elhunyt Greg Moore-nak szánt helyet kapta meg – öt autóval képviseltette magát az idei Indy 500-on, miután a négy teljes szezonos versenyzőjük mellett Juan Pablo Montoyának is lehetőséget biztosítottak. A csapat már az edzések során sem hozta azt a szintet, ami tőlük elvárható lett volna, az első három sorba pedig mindössze csak két autójukat tudták csak kvalifikálni. Roger Penske azonban végig magabiztosan állította, hogy a rakétáikat a versenyre tartogatják azzal a céllal, hogy megszerzik fennállásuk 17. Indianapolis 500 győzelmét.

Castroneves részéről ráadásul ez nem “csak” egy Indy 500 elsőség lett volna, hiszen esetleges sikerével csatlakozhatott volna a négyszeres győztesek eddig mindössze három főt – AJ Foyt, Al Unser, Rick Mears - számláló elit klubjához.

3wide.jpg

Hármas csata a hajrában: Sato, Castorneves és Jones 

 

A történelmi tett helyett azonban Heliónak meg kellett elégednie azzal, hogy pályafutása során már harmadjára intették le másodikként az IMS 2.5 mérföldes oválján.

“Nehéz ezt elfogadni” - summázta a 42 éves brazil, aki 0.2011 másodperccel kapott ki Satótól, ami a verseny történetének hatodik legszorosabb befutóját takarja. “A legjobbat hoztam ki magamból, igazán nyomtam neki. A srácok a csapatnál fenomenális munkát végeztek, szívünkből vezettünk. A jó hír viszont, hogy úgy fest, átvettük a vezetést a pontversenyben. Mindennek van pozitív oldala. Igen, másodikként végezni már megint pocsék érzés, pláne, hogy a negyedik győzelem ennyire közel volt. Ezt az álmomat azonban nem adom fel továbbra sem, tudom, hogy össze fog jönni.”

Castroneves mögött a második legjobb penske-s eredményt Montoya hozta a hatodik hellyel,a regnáló bajnok Simon Pagenaud a tizennegyedikként zárt, míg Josef Newgarden és Will Power versenyének végére a 184. körben történt tömegbaleset tette ki a pontot. Ebből adódóan az amerikai a huszadik, az ausztrál pedig a huszonharmadik lett csak.

A harmadik pozícióban a Dale Coyne Racing újoncát, Ed Jones-t érte a kockás zászló. Ez az eredmény nem csak a brit-emirátusi versenyző számára bírt óriási jelentőséggel, de a csapatának is egyfajta elégtétel lehetett, pláne az elmúlt egy hét történéseinek fényében. Az IndyCar legkisebb költségvetésből gazdálkodó gárdája veterán pilótájuk, Sébastien Bourdais St. Pete-i első és Long Beach-i második helye révén fennállása eddigi legjobb szezonkezdését produkálta. A francia egészen a phoenixi fordulóig vezette az összetett pontversenyt, mígnem megkezdődött a lejtmenet. A PIR oválján Bourdais rögtön az első körben búcsúzni kényszerült egy tömegbaleset miatt, az IMS roadján lebonyolított IndyCar Grand Prix-n pedig motorhiba vetett véget idő előtt a versenyének. Az Indy 500 második edzésnapján egy újabb Honda erőforrás mondta fel a szolgálatot az autójában, ezt követően viszont a Fast Friday-en visszavágott és megfutotta a hónap addigi legjobb körét. 

A 38 éves versenyző nem csak a pole-ra, de Dale Coyne szerint akár a végső győzelemre is esélyes lehetett, mígnem a kvalifikáció első napján történt horrorbalesete következtében elszenvedett sérülései okán bizonytalan időre partvonalra nem került.

A francia többszörös medence- és csípőcsonttörése miatt operációra szorult, de ennek ellenére – mindössze egy héttel később - már személyesen szurkolt a csapatának az 500-on és válltig állította, hogy mondjanak akármit is az orvosai, ő bizony a szezonzáró sonomai futamon már részt fog venni.

Bourdais helyét a 18-as számú Dallara-Hondában az ausztrál James Davison vette át, aki minden várakozást felülmúlóan teljesített, olyannyira, hogy a futam vége felé közeledve még akár a győzelem sem tűnt alaptalan tündérmesének a részéről. A 183. körben azonban egy öt autót számláló karambolban találta magát, amelynek következtében James Hinchcliffe-fel, Will Powerrel és Oriol Serviával egyetemben végképp befejeződött számára a futam. A baleset ötödik résztvevője, Josef Newgarden még tovább tudott menni, de három körrel később ő is feladni kényszerült a küzdelmet.

Harmadik helye révén a 22 éves Jones egyben az Indianapolis 500 legmagasabban is zárt újonca lett, az ezzel járó pénzdíjazás pedig garantáltan jó szolgálatot fog tenni a csak Indianapolisban két autót is teljesen leamortizált Dale Coyne Racing számára.

dssa.png

Az utóbbi idők egyik legbrutálisabb balesete 

 

A 101. Indianapolis 500-on összesen tizenegy alkalommal került elő a sárga, egyszer pedig a piros zászló. Ez utóbbira nem a verseny előtt prognosztizált eső, hanem a pálya történetének egyik legbrutálisabb balesete miatt kellett sort keríteni.

Az 53. körben a betegeskedő autójával küzdő, már több környi hátrányban lévő Jay Howard váratlanul elvesztette uralmát a Schmidt Peterson Motorsports 77-es számú Dallara-Hondája felett és a falnak csapódott. A visszacsúszó gépet az érkező Tony Kanaan még sikeresen el tudta kerülni, ganassis csapattársa, Scott Dixon azonban már nem volt ilyen szerencsés és nekiütközött Howard bal hátsó kerekének, aminek következtében a #9 Dallara-Honda azonnal a levegőbe emelkedett, ahol egy félforduladot megtéve végül a 2-es kanyar belső falának csapódott.

A pole-ból indult új-zélandi járműve két darabra szakadt, de csodával határos módon a versenyző saját lábán hagyta el a roncsot.

“Egy kicsit megviseltnek érzem magam” - nyilatkozta Dixon, akinek egy héten belül ez már a második, kvázi halálközeli élménye volt, miután múlt vasárnap egy utcai rablás során konkrétan fegyvert fogtak a fejéhez. “Elég kemény menet volt. Nagyon sajnálom a csapatot, jó esélyünk volt a győzelemre. Örülök annak, hogy mindenki jól van."

Csak egy hajszálon múlt, hogy a káoszba nem keveredett bele Castroneves sem, aki felett szó szerint átrepült Dixon autója. Néhány tizedmásodperc, vagy méter és a történetnek egy teljesen más végkifejlete születik.

“Mit mondhatnék, eléggé kalandos versenyem volt” - konstatálta nevetve a brazil. “Sokminden történt velünk. Hátulról indultam, de az autóm nagyon jó volt. Körülbelül ötven kör alatt már a top 10-ben voltam. Sajnos a Dixon-Howard balesetben letört egy elem az első szárnyról. Hogy teljesen őszinte legyek, nem tudom miként történt. Azt meg kell hagyni, jó mentést csináltam. Ez a hely a legjobbat hozza ki belőlem.”

A balesetet követően Dixon és Howard is átesett az ilyenkor kötelező vizsgálatokon a pálya orvosi központjában és mindkettejüket versenyzésre alkalmasnak minősítették. Körülbelül egy órával később azonban helyszíni jelentések szerint az új-zélandi erőteljesen sántítva újra látogatást tett az egészségügyi személyzetnél, amit ekkor már merevítővel a lábán hagyott el.

A történtekért Howard később Hunter-Reayt tette felelőssé, mondván az amerikai ok nélkül – lévén több kör lemaradásban állt - támadta őt és kényszerítette a pálya felső részére.

A horrorisztikus incidens után az egyik helyszínen tartózkodó fotóst hordágyon vitték el, de szemmel láthatóan neki sem esett komolyabb baja.

Sajnálatos módon egy további versenyző sem kerülte el a kisebb sérülést az 1996-os győztes, saját csapatával indult Buddy Lazier személyében. A 49 éves amerikai a 122. körben csapta falnak a 44-es számú Dallara-Chevy-jét, és bár ő is saját erőből szállt ki a roncsból, később mellkasi fájdalmak miatt a közeli kórházba szállították. Néhány óra múlva azonban ő is visszatért a pályára és elmondása szerint ekkor már teljesen jól érezte magát.

A 101. Indy 500 során 35 alkalommal változott az élen álló személye összesen 15 pilóta között.

A kockás zászlót 19 versenyző látta meg, közülük 16-an zártak körhátrány nélkül.

A futam teljes időtartama 3 órát 13 percet és 3 másodpercet tett ki.

A verseny átlagsebessége 155.395 mph (250.084 km/h) volt, míg a leggyorsabb kört Sato futotta 226.190 mph-val (364.017 km/h) a 150.-ben.

Érdekességként végül még megjegyeznénk, hogy a Honda erőforrások körüli aggodalmak ellenére ezen gyártó autói teljesítették magasan a legtöbb kört az élen, szám szerint 181-et, szemben a nagy rivális Chevrolet 19-ével.

A végelszámolást tekintve pedig hat autóval is képviseltették magukat a legjobb tíz között, beleértve természetesen az első helyet.

 

res500_1.png 

 képek: IndyCar