A NASCAR, az IndyCar és az NFL-kapcsolat - II. rész
2017. szeptember 13. írta: Raceday Addams

A NASCAR, az IndyCar és az NFL-kapcsolat - II. rész

A poszt első részében az amerikai versenypályákon csapattulajdonosi/tisztviselői minőségben több-kevesebb sikerrel megjelent NFL-sztárokat vettük górcső alá.

nflindy.jpg


Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem fordultak meg a futball világából érkezett emberkék a sportág más területein is, mint például a pitcsapatok, vagy éppen a versenyzői ülés.

Évekkel ezelőtt hatalmas vihart kavart a Philadelphia Eagles egykori irányítójának, Donovan McNabbnek azon kijelentése, miszerint az autóversenyzés nem sportteljesítmény, hiszen szerinte "mi atletikus van abban, hogy valaki ül egy helyben és csak vezet". Nos, akad néhány kollégája, akik a saját bőrükön tapasztalták meg ennek gyökerest ellenkezőjét.

1992-ben az Atlanta Falcons akkori vezetőedzője, Jerry Glanville a Speedway Motorsports színeiben megkísérelte kvalifikálni magát a Busch Series Lanier Raceway-en rendezett Nestlé 300-ára. Bár ekkor nem tudott bejutni a mezőnybe, négy fordulóval később, az Orange County Speedway-en már sikerrel járt és élete első NASCAR futamát a 22.-ként zárta. Ezt követően a szezonban még két további futamra nevezett, amelyeken szintén kivívta az indulás jogát: a Myrtle Beach Speedway-en a huszonnyolcadik, a Volusia County Speedway-en pedig a huszadik lett.

Glanville 1993-ban saját csapatával, a Glanville Motorsports-cal veselkedett neki négy Busch-versenynek is, de ebből csak háromra tudta kvalifikálni az autóját, legmagasabb helyezése pedig a huszonhatodik volt Milwaukee-ban.

Az ötvenes éveiben járó Jerry - akinek személyes mentora nem más volt, mint Dale Earnhardt Sr. - 1994-ben, szintén a nevét viselő gárdával az ARCA-ban is bemutatkozott, az odessai I-70 Speedway-en pedig a kilencedikként intették le. Ezzel párhuzamosan Glanville nevezett a Busch Series Hickory Motor Speedway-re kiírt Sundrop 400-ra, de végül nem jutott be a mezőnybe.

jg.JPG

1995-ben, továbbra is a Glanville Motorsports színeiben tizennégy versenyt futott a Trucks-ban - csak egyre nem tudta kvalifikálni magát - egyéni legjobbjaként pedig két tizennegyedik helyet tudott felmutatni Tucsonban és Lousiville-en. Ez a pozíció, amit 1996-ban, Milwaukee-ban harmadszor is megismételt, végül teljes NASCAR karrierje csúcsa lett.

Glanville 1999-ben megpróbált visszatérni a Busch-ba, öt versenyre nevezett, de ebből egyszer sem vívta ki az indulás jogát. Ez viszont nem szegte kedvét és 2000-2004 között időről-időre felbukkant az ARCA-ban, legjobb befutóját pedig 2002-ben hozta a Nashville Superspeedway-en elért negyedik helyével.
A nemzeti másod- és harmadosztály mellett Glanville regionális NASCAR bajnokságokban is elindult, több-kevesebb sikerrel.

A jó öreg Jerry próbálkozásaival egyidőben a San Francisco 49ers-szel két Super Bowlt nyert Mike Cofer is úgy döntött, valóra váltja régi álmát és megméreti magát autóversenyzőként is. A futballban posztját tekintve rúgójátékos a regionális NASCAR Featherlite Southwest Tour 1994-es szezonjában debütált, méghozzá nem is rosszul, lévén három pole pozíciót,valamint egy győzelmet szerzett, összetettben az ötödikként zárt és őt választották meg az az év legjobb újoncának is. A sikerét látva felajánlottak számára egy teljes szezonos ülést az 1995-ben elrajtoló Trucks sorozatba, de ezt Cofer elutasította a Carolina Panthers kedvéért, amely csapat szintén ekkor kérte fel arra, hogy legyen a rúgójátékosok edzője.

Mike hét évvel később, 2002-ben mégiscsak megízlelhette a NASCAR nemzeti harmadosztályt, de végül eléggé kesernyés szájjal távozott. Három futamból egyet műszaki hiba miatt kellett feladnia, de a másik két versenyén sem tudott top 20-as eredményt produkálni, olyannyira nem, hogy legutolsó bevetésén, a Homestead-Miami Speedway-en az utolsó helyről rajtolva a legutolsóként ért célba a még versenyben lévők között.

pcrew.jpg

A közvélekedés szerint a legstresszesebb munka a volán mögött ülő versenyzőkre hárul a versenyhétvégéken, holott az autók mellett közvetlenül dolgozók legalább annyira felelősségteljes feladatokat látnak el, mind fizikálisan, mind pedig mentálisan.

Ezt felismerve az első csapat, amely külön edzőt fogadott a pitcsapatához a Hendrick Motorsports volt. Az egykori egyetemi focista Andy Papathanassiou 1992-ben csatlakozott a gárdához és a korábbi gyakorlattal - amely szinte kizárólag a szerelők és mérnökök szakmai tudására épült - a fizikai felkészítésre is komoly hangsúlyt fektetett. Programja egyik pilléreként sportolói múlttal rendelkező szakemberekkel turbózta fel az autókat felkészítő csapatokat, kötelező edzéseket írt elő, sőt, még az étrendjüket megreformálta. Ennek eredményeképpen már az első szezonban több másodpercet sikerült faragni a pitkiállások idején, amit látva a NASCAR többi gárdája is követni kezdte Papathanassiou módszerét. Ma már a pitlane-en többek között aktív crossfitesek, MMA harcosok, sőt még egykori elit kommandósok is várják az autókat a sorsdöntő kiállások idején.

És persze futball múlttal rendelkezők is.

burkey.JPGA Hendrick Motorsports 5-ös és 24-es autójának csapatát 2009 óta az egykori egyetemi futballedző, Chris Burkey trenírozza. A szakember maga is játszott a Wingate University-n töltött évei alatt, ezt követően azonban átállt a partvonalra és előbb a East Tennessee, majd University of North Carolina csapatának edzője lett. 2005-től három éven át a Miami Dolphins játékosmegfigyelője volt, majd 2009-ben, Rick Hendrick személyes felkérésére áttette székhelyét a NASCAR-ba, ahol nagy szerepe van abban, hogy az alá tartozó két pitcsapatot a Cup legjobbjai között tartják számon.

Mára már a versenyképesség érdekében egyetlen csapat sem engedheti meg magának, hogy ne alkalmazzon külön edzőket a szerelőgárdák mellé.

A New England Patriots, majd a Cleveland Browns és a Baltimore Ravens védője, Tim Goad visszavonulását követően két évvel, 1998-ban csatlakozott a NASCAR Cupban szereplő Wood Brothers Racinghez jackmanként (aki pitkiállásoknál az emelőt kezeli), később pedig Richard Petty és Kevin Harvick gárdájánál is megfordult, mint a szerelőcsapat edzője.

Ha pedig már szóba került a Király, a Petty Enterprises 1999-ben különleges partnerkapcsolatba lépett az NFL Játékosok Szövetségével (NFLPA), aminek értelmében olyan nevek vették ki a részüket a csapattal közös, főként jótékonysági programokból, mint például Dick Butkus (Chicago Bears), Willie Lanier (Kansas City Chiefs), L.C. Greenwood (Pittsburgh Steelers), Tony Dorsett (Dallas Cowboys), Charley Taylor (Washington Redskins) és Craig Heyward (New Orleans Saints), míg a Miami Dolphins egykori védője, egyben az NFLPA akkori elnöke, Trace Armstrong rendszeresen együtt edzett a Kyle Petty által vezetett 44-es Pontiac szerelőcsapatával.

Akadt azonban olyasvalaki is, akinek egészségügyi okokból még azelőtt fel kellett adnia NFL-karrierjét, hogy az egyáltalán elkezdődhetett volna, de végül - talán a sors keze által - pontosan ennek következtében találta meg valódi hivatását. A NASCAR-ban.

Dion "Rocko Slaw" Williams 2004-ben, 21 évesen került a Minnesota Vikings-hez, mindössze harmadik meccsén azonban súlyos agyrázkódást szenvedett. Ez rövid idő leforgása alatt már a hetedik fejsérülése volt, az orvosai pedig egyetértettek abban, hogy egy újabb ütés a koponyájára akár végzetes kimenetelű is lehet, ezért azt javasolták, a saját érdekében hagyjon fel a futballal.

Williams menedzsere a visszavonulás után mindenképpen azt szerette volna, ha ügyfele olyan elfoglaltságot találna magának, ahol sportmúltja a hasznára válhatna. Felvette tehát a kapcsolatot a Chip Ganassi Racing pitcsapatának utánpótlás-programját vezető Phil Hortonnal, ahol egy gyors állapotfelmérést követően azonnal alkalmazták is.

"Egészen addig azt sem tudtam, hogy mi az a NASCAR" - nyilatkozta a Sporting News-nak 2015-ben Williams. "Huszonöt mérföldre az Atlanta Motor Speedway-től nőttem fel és még csak a NASCAR létezésével sem voltam tisztában, egyáltalán nem néztem autósportot, nem érdekelt."

dionw.png

A CGR-t lenyűgözte a fizikai alkalmassági teszten nyújtott teljesítménye, ahol külön hangsúlyt fektettek a gyors vertikális és horizontális mozgásra, ugrásokra, a kéz-, lábmunka és a szemek összehangolására, valamint olyan feladatokat is el kellett végeznie, mint például egyszerűbb matematikai műveletek végrehajtása fejben, miközben fizikai gyakorlatokat - burpee-k, fekvőtámaszok, ügyességi gyakorlatok stb. - végzett.

"Az tetszett nekik a legjobban, hogy nagyon jó a kéz-szem koordinációm, mivel egy másodpercen belül kell lecserélni egy kereket."

Williams 2009-ben csapatot váltott és a Hendrick Motorsports-nál folytatta tovább, ahol a 24-es (Jeff Gordon, majd Chase Elliott által vezetett) Ford első kerekeinek cseréjéért felel, emellett pedig a Dale Earnhardt Jr. nevével fémjelzett Xfinity csapat, a JR Motorsports 88-as gépének pitgárdájában is aktív szerepet vállal.

"Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy a NASCAR-ban lehetek" - nyilatkozta Williams. "Egy áldás számomra, hogy benne vagyok ebben a sportban már több, mint egy évtizede és előre látom magam további minimum ennyi időre. Imádom. Úgy tekintek arra, amit csinálok, mint az amerikai sportvilág legjobban őrzött titkára."

Ha egy kicsit tovább sétálunk a pitlane-en, akkor a Tony Stewart és Gene Haas tulajdonában lévő Stewart-Haas Racingnél is találunk NFL-játékost. Az Atlanta Falcons és a Seattle Seahawks egykori long snappere, Boone Stutz 2014-ben csatlakozott a gárda pitcsapatához, a következő évtől pedig már a Danica Patrick vezette 10-es autó tankolását intézte.

A New England Patriots-cal 2005-ben Super Bowlt nyert tight end, Benjamin Watson rendkívül boldog volt, amikor öccsét, Asa Watson annyi viszontagság - többek között két, veleszületett szívbetegsége miatt végrehajtott operáció, majd a 2014-es NFL draft sikertelensége - után megcsörrent a telefon, a vonal végén a Pats játékosok ügyeirét felelős igazgatójával, Nick Caserióval, aki free-agent szerződést ajánlott a 25 éves játékos számára.

Az öröm azonban nem tartott túl sokáig és a csapat már a felkészülési időszakban menesztette Asát. Négy nappal később újra felcsillant a remény a Dallas Cowboys jóvoltából, de végül ők is hamarosan ajtót mutattak neki, az iránta érdeklődő Chicago Bears-szel pedig már a kontraktus aláírásáig sem jutottak el.

asaw.JPG

Asa - aki alig 170 mérföldes sugarú körön belül élt olyan pályákhoz, mint amilyen Charlotte, Darlington, Bristol és Martinsville - pedig elkezdett gondolkodni azon, hogy miként tovább.

Telefonokat intézett különböző NASCAR gárdákhoz afelől érdeklődve, hogy van-e igény olyan edzett, fiatal fickókra, mint amilyen ő. A legtöbben lerázták, a Roush Fenway Racing pitcsapatának edzője, Rodney Fetters érdeklődését azonban felkeltette és egy gyors megbeszélés után rögtön állást ajánlott neki Elliott Sadler Xfinity Series-ben versenyző autója mellet, mint helyettes tankoló. Később Watson a Cupban szereplő Go FAS Racing 32-es gépének üzemanyagáért is felelt, legelső bevetését pedig nem máshol hajthatta végre, mint a NASCAR saját Super Bowlján, a Daytona 500-on.

A fentiekben a NASCAR világát mustráltuk NFL-szempontból, holott az IndyCarban is megfordultak/nak volt játékosok. Közülük is kiemelkedik az amerikai futball egyik legnagyobb ikonja, sokak szerint a sportág valaha volt talán legjobb running back-je, Walter Payton.

A Chicago Bears legendájáról a szakoldalakon már sokan, sok mindent leírtak, életútjától kezdve a rekordokig és megszámlálhatatlan elismerésekig, amelyekkel pályafutását honorálták.

Arról azonban már sokkal kevesebb szó esik, hogy Payton a futball mellett az autósportért is élt-halt, olyannyira, hogy 1988-as visszavonulása után rögtön beiratkozott három patinás versenyzőiskolába -Bob Bondurant, Jim Russell, Skip Barber - is.

Első éles megmérettetésén még '88-ban, az SCCA amatőrök számára kiírt sportautó viadalán, a Sports 2000 mezőnyében túlesett, amelyet egyébként nem más nyert meg Tom Cruise. Igen, az a Tom Cruise.

wp.JPG

Paytonnak sem volt oka a szégyenkezésre, nagyon gyorsan tanult, amit mi sem példáz jobban, mint, hogy a szezonzáró futamon már a dobogó legfelső fokáról locsolhatta a pezsgőt.

Másfél évvel később összeállt Paul Newmannel és a Newman-Sharp Racing Team égisze alatt elrajtolt néhány IMSA által felügyelt hosszútávú viadalon is.

"Úgy tekintek erre a szezonra, mint egy gimis focimeccsre" - nyilatkozta a Sports Illustratednek Payton 1990-ben. "Az idei tanulóév számomra, tökéletes, teljesen felszerelt autónk van, ami folyamatosan magas szintű teljesítményt nyújt, kérni sem tudnék ennél jobbat."

Az ex-NFL sztár 1992-ben egy Mustang volánja mögött bemutatkozhatott a Trans-Am Series-ben. A rendkívül erős mezőnyben Road Americán érte el legjobb egyéni eredményét egy nyolcadik hely formájában, a bajnokságot pedig a tizenharmadikként zárta.

"Annyira jól szórakozom!" - mondta ekkoriban Payton. "Addig fogom ezt csinálni, amíg jól érzem magam a pályán és képes vagyok arra, hogy fejlődjek. Ha már nem lesz annyira mókás a dolog, akkor jön el az idő arra, hogy abbahagyjam."

'Sweetness' ekkor még nem sejtette, hogy hamarosan tényleg megismeri a motorsport sötétebbik oldalát.
1993 nyarán, alig két héttel azután, hogy hivatalosan beiktatták az profi futball halhatatlanjainak csarnokába, brutális balesetet szenvedett.

Az augusztus 20-ai Trans-Am futam egyik szabadedzésén Dick Danielson autója műszaki hiba miatt váratlanul lelassult, a közvetlenül mögötte lévő Paytonnak pedig már nem volt ideje arra, hogy elkerülje és nagy sebességgel ráfutott ellenfele bal hátsó kerekére. Ennek következtében a gép felemelkedett, közben nekicsapódott a korlátnak, majd oldalával zuhant vissza az aszfaltra és mialatt tovább csúszott a lángok villámgyorsan beborították.

Az égő autó végül fejjel lefelé állt meg, az első ember pedig aki Payton segítségére sietett egy közeli lelátóról odaszaladó rajongó volt. Walter ekkor már saját erőből kiszabadította magát a roncsból, amit követően azonnal a pályához legközelebb eső kórházba szállították attól tartva, hogy a versenyző túl nagy mennyiségű füstöt lélegzett be.

A vizsgálatok során kiderült, hogy a horrorbalesetet Payton viszonylag olcsón, kisebb égésekkel a nyakán és a bal karján megúszta.

"A legrosszabb az volt, hogy üzemanyag spriccelt a szemembe, ami borzaszótan égetett" - nyilatkozta másnap, immár ismét a pályán. "A nyakamon lévő égési sebek egy kicsit zavarnak, de összességében rendben vagyok. Körülbelül 170 km/h-val mentem, amikor az előttem lévő autó hirtelen lelassult, Emlékszem, hogy átrepültem felette és közben azt gondoltam, 'ez nagyon komoly', aztán amikor végre földet ért fejjel lefelé, megláttam a lángokat. Miután kiszálltam az autóból és visszanéztem a roncsra azon kezdtem el agyalni, hogy ezt nem fogják tudni vasárnapra versenyre kész állapotba hozni."

pay.JPG

Payton egy évvel később tért ismét vissza a pályára, de már nem pilótaként, hanem csapattulajdonosként.

1994-ben beszállt az IndyCarban szereplő Dale Coyne Racingbe, amely ennek a kapcsolatnak köszönhetően a szezont Payton/Coyne Racing néven kezdte meg. Később kiderült, hogy Walter tulajdonrésze mindössze 17% volt, de a neve marketing szempontból kétségkívül ért annyit, hogy a csapat megnevezésének elején kapjon helyet.

Ironikus módon pontosan az amerikai open-wheel szakág lett az a közeg, ahol Payton ismét szembe került a San Francisco 49ers legendás irányítójával Joe Montanával, aki ebben az évben a Target Chip Ganassi Racing partnereként vett részt az Indianapolis 500-on.

Payton pedig nem is mulasztotta el, hogy oda ne szúrjon egyet a négyszeres Super Bowl győztesnek.

"Joe Montana semmit nem tud az autóversenyzésről, semmit! Mondják meg Montanának, hogy ezt a sportot csak veszteségként könyvelheti el. Ha azért lennénk mi itt, hogy pénzt keressünk, akkor inkább alkatrészeket árulnánk. Az ok, amiért itt vagyunk az az, hogy úttörők vagyunk, kalandorok és komplett hülyék."

Bár Payton maga is megtapasztalta a versenyzői oldalt, de legbelül mindig is focista maradt, aminek köszönhetően óhatatlanul is párhuzamot vont a két sportág között.

"Ez csapatmunka, mint a futball. Látják azokat a srácokat, a szerelőket és mérnököket, akik az autók mellett dolgoznak? Nos, ők az offensive linemanek, akik a piszkos munkát végzik. Aztán ott vannak azok, akik eközben a sarokban ücsörögnek és szendvicset esznek. Ők a versenyzők, akik ugyanolyanok, mint az irányítók, akárcsak Jim McMahon, vagy Joe Montana. Hátradőlve ülnek a se**ükön és várják, hogy a mocskos melót valaki más elvégezze, így nekik már csak le kell aratni a babért, bezsebelni az összes elismerést."

Payton 1999-ben bejelentette, hogy egy ritka, autoimmun májbetegségben szenved és az egyetlen reménye a transzplantáció. Ezzel párhuzamosan perrel fenyegette Dale Coyne-t, mivel a CART 1998-as tőzsdére vitele után a csapatok között szétosztott részvényekből nem kapta meg az őt illető 17%-ot.

Az ügyet mindkét fél üzleti jellegű problémaként definiálta és nem befolyásolta Payton további szerepvállalását a csapaton belül.

Walter az elkövetkezendő hónapokban már betegségéből kifolyólag alig vállalt nyilvános szereplést, 1999. november elsején pedig szervezete végleg feladta a harcot.

"Az emberek nem ismernek engem, azt tudják rólam, amit a futballpályán elértem" - mondta Payton az 1997-es Indianapolis 500 előtt. "Fogalmuk sincs arról, hogy milyen ember is vagyok. Amikor viszont idejönnek és esélyt kapnak arra, hogy lássanak engem, beszélgessenek velem, akkor rájönnek, hogy egy normális fickó vagyok, semmivel sem különb náluk."

A fentiekből tehát kiderült, hogy a világon tényleg minden mindennel összefügg és még két olyan, egymástól gyökeresen különböző sportág útjai is képesek többszörösen metszeni egymást, mint amilyen az autóversenyzés és az amerikai futball.

 

  >>>>> Ha további ritka és érdekes fejezeteket olvasnál az amerikai motorsport történelméből, akkor ajánlom a blog jobb oldali "Sztorik" menüpontját.

 

 képek: NASCAR, Hendrick Motorsports, Indianapolis Star