Óceánpart, homok, kötél és zsebkés: Daytona Beach, a sebesség egykori mekkája
2017. november 11. írta: Raceday Addams

Óceánpart, homok, kötél és zsebkés: Daytona Beach, a sebesség egykori mekkája

Ha a motorsport hőskorában készült fényképeket nézegetünk, akkor a mai szemmel hihetetlenül veszélyes, néha egyenesen bizarr körülményeket látva nehéz eldönteni, hogy az akkori versenyzők elképesztően bátrak, vagy őrültek voltak, esetleg épp ezen kettő tökéletes kombinációi.

dt.jpeg

A manapság magától értetődőnek vett biztonsági alapfelszerelések még csak elméleti szinten sem léteztek, miközben az autók gyakran olyan pályákon feszültek egymásnak, aminek láttán a XXI. századi rajongó a legenyhébb esetben is hitetlenkedve ráncolja a szemöldökét.

Ahogyan lenni szokott, a rendhagyó pályák között is vannak úgymond rendhagyóbbak, ennek pedig ékes példájaként Daytona Beach tengerpartja szolgál.

El tudjuk képzelni ma azt, hogy két- és négykerekű járgányok száguldanak teljes gázzal se Istent, se embert, egymást pedig pláne nem tisztelve a homokos felületen, amelynek egyik oldalán, közvetlen közelről a szurkolók toporognak, a másikon pedig a tenger hullámai nyaldossák a versenyző gépeket?

Márpedig a huszadik század első felében - sőt, a NASCAR-t tekintve egyenesen a Daytona International Speedway 1959-es megnyitásáig - Daytona Beach az amerikai autósport egyik fellegvárának számított.

A partszakasz sima, homokos felülete már a XX. század elején mágnesként vonzotta a száguldás szerelmeseit.

Az első személy, aki a daytonai tengerparton rekordkísérlet céljából végigrepesztett saját, privát automobiljával nem más volt, mint az Oldsmobile és az REO Motor Car Company alapító-vezérigazgatója, Ransom E. Olds.

A területet egy évvel később jelölték ki hivatalosan versenypályaként, aminek tiszteletére Olds kihívta a Winton Motor Carriage Company tulajdonosát, Alexander Wintont. A promóciós célú, kétautós "futam" végül utóbbi úriember győzelmével zárult, aki 0.2 másodpercet vert üzleti riválisára.

Az amerikai autósport akkori elsőszámú szervezete, az American Automobile Association (AAA) 1903-ban hirdette meg az első daytonai rendezvényét, a Winter Carnvialt, amelynek célja nem elsősorban az egymás elleni versengés, sokkal inkább a minél nagyobb sebesség elérése volt. Az esemény csúcstempójának végül 109.75 km/h bizonyult.

Egy esztendővel később a part egy újabb mérföldkőnek adott otthont.

11.JPG

Sebességrekord-kísérlet (1911) 

 

A tizenkilencedik század végén még élénken tartotta magát az a képzet, hogy ha valaki képes lenne túllépi a 120 km/h-s sebességet, akkor a fellépő erőhatások szó szerint, belülről tépnék szét a sofőr testét. Nos, 1904-ben a milliárdos Vanderbilt dinasztia sarja, az autómobilok iránt lelkesedő William K. Vanderbilt II alaposan rácáfolt erre, miután Mercedesével 148.54 km/h-s tempóval száguldott végig Daytona Beach-en.

A következő évek során a partszakasz több kiszolgáló épülettel, többek között egy kifejezetten a sajtó számára létrehozott klubházzal bővült.

1905 és 1935 között összesen tizenhárom versenyt bonyolítottak le, emellett pedig a szárazföldi sebességrekord összesen tizenötször dőlt meg olyan pilótáknak hála, mint Ralph De Palma, Ray Keech, Arthur MacDonald és Sir Malcolm Campbell. A legutolsó csúcstempót utóbbi brit legenda produkálta 445.49 km/h-val.

A határok feszegetésének persze ára is volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy két versenyző és egy civil is életét vesztette a gyorsulás imádata közben.

Az 1926-os Indianapolis 500 győztese, Frank Lockhart 1928. április 25-én a 122-183 köbinches kategóriában akarta megdönteni a sebességrekordot, ami sikerült is neki. A kiinduló ponthoz visszafelé tartó úton azonban egy, pontosan nem definiált éles tárgyra hajtva defektet kapott, a Stutz Blackhawk Special ennek következtében felemelkedett, majd a földbe csapódott. A 25 éves pilóta azonnal meghalt.

A háborús veteránból lett autóversenyző, egyben a korszak egyik legismertebb extrém sportolója, Henry Segrave azzal szerzett hírnevet, hogy imádta magát veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe sodorni. A brit úriember 1927-ben, egy fiatal férfiaknak szóló magazinban, a Boys' Life-ban olvasott először a Daytona Beach-i pályáról, amit a cikkben csak úgy jellemeztek, hogy "a part, ami simább egy biliárdasztalnál, kemény, mint a márvány és egyenes, mint egy afrikai lándzsa".

sg.jpeg

Henry Segrave a Golden Arrow volánja mögött (1929) 

 

Segrave az év tavaszán látogatott el először a területre és rögtön megfogalmazódott benne legújabb rekordkísérletének ötlete.

A 31 éves sportoló március 29-én, az ezer lóerős Sunbeam 1000 HP, közismertebb nevén a Mystery S volánja mögött megdöntötte a szárazföldi sebességcsúcsot 327.968 km/h-val.

"Segrave gyorsabban ment, mint bárki más ezen a világon" - méltatta teljesítményét a Boys' Life a rekorddöntés után. "A sebesség egy új világába lépett át, amelyben az azonnali halál minden oldalról bökdöste csontsovány ujjaival. Csak egy aprócska hiba és ez a bátor férfi egy pillanat alatt kitörlődött volna az univerzumból."

Segrave rekordja bő egy esztendőig tartotta magát, mígnem 1928. április 22-én, Ray Keech - aki egy év múlva megnyerte az Indy 500-at is - Triplex Specialjével 334.02 km/h-s tempót produkált Daytonán.

1929. mácius 11-én ismét Segrave-en volt a sor és a vadonatúj, Jack Irving által tervezett Golden Arrow-val 372.48 km/h-ra gyorsult fel, kérdés nélkül visszahódítva a világ leggyorsabbjának járó címet.

Keech autójának tulajdonosa, J.M. White ezt követően mindenképpen visszavágót akart, a versenyző azonban nem mutatott rá hajlandóságot.

"A világ összes pénzéért sem vállalnám be még egyszer, hogy egy ilyen autóba üljek Daytonán" - jelentette ki Ray.

White ekkor leszerződtette Lee Bible-t, hogy a Triplex volánja mögött iramodjon neki egy újabb rekordkísérletnek Daytonán. Az eseményre Segrave csúcsbeállítása után két nappal sor került.

Bible első próbálkozása 299.3 km/h-val rendkívül lassúnak bizonyult, visszafelé viszont már sikerült felgyorsulnia 325.08 km/h-ra.

 

Lee Bible Triplex Specialje a végzetes baleset előtt, majd ami maradt belőle 

 

Második kísérletekor azonban fatális vezetői hibát vétett, aminek következtében a Triplex először oldalirányba kicsúszott, majd felborult. A baleset során Bible kiesett a járműből és rögtön életét vesztette. Nem a versenyző lett azonban az egyetlen áldozat, miután a sodródó gép telibe találta a helyszínen fotózó Charles Traubot is, aki szintén szörnyethalt.

1935-től a rekordhajszolók számára már nem volt annyira vonzó a viszonylag szűk daytonai pálya, így innentől fogva inkább a Utah állambeli Bonneville-ben lévő, kiszáradt sós tó medrébe helyezték át székhelyüket.

Daytona Beach innentől fogva már kizárólagosan csak versenyek rendezésére szolgált.

A vonalvezetés az A1A autópálya északi részén kezdődött, onnan két mérföldön át folytatódott, ahol elérte a partot. Itt déli irányba fordult rá egyenesen a homokos szakaszra. A pálya teljes hossza eleinte 3.2 mérföld volt, később pedig már 4.2 mérföldesre hosszabbították.

Ezen időszak, tehát a harmincas-negyvenes évek egyik legnépszerűbb versenyzőjének Daytonán egy bizonyos Marion MacDonald számított. A civil foglalkozását tekintve farmerként tevékenykedő férfit mindenki csak 'Mad', vagyis 'Őrült' néven ismerte köszönhetően többek között az olyan húzásainak, mint például, hogy vezetés közben képes volt hamburgert enni.

dsa.jpeg

Red Farmer a levegőben (NASCAR Grand Nationals, Daytona Beach - 1953) 

 

A korszak többi pilótájához hasonlóan MacDonald is komolyabb sisak és biztonsági öv nélkül versenyzett. A pályán gyakoriak voltak a borulással járó balesetek, aminek során a volán mögött ülő szinte minden esetben az autóján kívül végezte. A versenyzők azonban szinte kivétel nélkül úgy gondolták, ez még mindig jobb forgatókönyv, mint az öv miatt beszorulni a víz alá sodródott, vagy éppen lángoló járműbe.

MacDonaldnak azonban támadt egy ötlete a problémára. A pilóta egy kötéllel odaszíjazta magát az üléshez, arra az esetre pedig, ha valamilyen oknál fogva menekülnie kellene az autóból gondosan ráragasztott egy zsebkést a kormánykerékre, amivel szükség esetén azonnal el tudta volna vágni a kezdetleges "biztonsági övét".

A radikális megoldásnak pedig rajta kívül több híve is lett a mindenkori mezőnyben, arról viszont nincs információ, hogy akadt-e olyan versenyző, akinek ténylegesen szüksége volt a kés használatára.

1936. március 8-án rendezték Daytona Beach első olyan futamát, amelynek a helyi autóversenyző Sig Haugdahl személyében- aki egyébként a vonalvezetés kialakításában is közreműködött - hivatalosan megnevezett promótere is volt.

A viadal azonban finoman szólva sem bizonyult elsöprő sikernek, köszönhetően a nyilvános területre jegy nélkül belógó nézők tömegének, valamint annak, hogy az autók által felvert homokban szinte semmit nem lehetett látni, ami nem csak a verseny élvezeti értékét redukálta nullára, de az időmérést is lehetetlenné tette. A résztvevők emellett kisebbfajta demonstrációba is kezdtek már jóval a rajt előtt, mivel a szálló por és homok miatt rengeteg műszaki jellegű probléma fenyegette őket.

A 78 körösre tervezett versenyt végül a 75.-ben lefújták, győztesnek pedig Milt Mariont hirdették ki. A másodikként és harmadikként jegyzett Ben Shaw és Tommy Elmore fellebbeztek az eredmény ellen, de az AAA ezt visszautasította.

Az ötödik helyen egy bizonyos William France zárt, közismertebb nevén Bill France.

Igen, az a Bill France.

54.jpeg

A mezőny ráfordult a partszakaszra (1954) 

 

A NASCAR későbbi alapítója egy évvel korábban költözött Washingtonból Daytonára alig száz dollárral a zsebében. A húszas évei végén járó France alkalmi munkákból tartotta el magát, a versenyen való indulásának egyik fő oka pedig az 5000 dolláros pénzdíjazásban volt keresendő, amiből 1700 ütötte volna tisztán a győztes markát.

A futam azonban anyagilag hatalmas bukás lett a város számára, miután több, mint 22.000 dolláros veszteséget könyvelhettek el. Ennek következtében Daytona úgy döntött, többé egy centtel sem támogat ilyen jellegű rendezvényt a pályán.

A fiaskó után Haugdahl és France összefogtak annak érdekében, hogy 1937-ben már egy valóban sikeres versenyt bonyolítsanak le Daytona Beach-en. Ezt sikerült is megvalósítaniuk, az esemény már problémamentesen le is zajlott, financiális szempontból azonban továbbra is veszteségesnek bizonyult.

Haughdal végleg hátat fordított a promóteri szerepnek, a pálya ügyeit pedig teljes egészében France vette át.

1938-ban két versenyt is lebonyolítottak Daytonán, ebből a második, szeptemberi futamot pedig nem más nyerte meg, mint maga France. Bill ezt követően még egyszer tudott győzni, méghozzá az 1940-es, júliusi versenyen, amely évben már az előzőhöz hasonlóan három viadalt is rendeztek a parton.

Daytona Beach tehát France-nak hála fellendülést mutatott, a második világháború miatt azonban a világ szinte valamennyi pályájához hasonlóan 1942 és 1946 között szünetelt a versenyzés a területen.

kj_1.jpg

Daytona Beach, 1956

 

Mindeközben France a sportban tapasztalt visszaéléseket és kusza szabályrendszereket látva arra jutott, hogy az amerikai stock-car szakágnak szüksége van egy vadonatúj, átfogó felügyelő szervezetre.

Ennek eredményeként hozta létre 1947-ben a National Championship Stock Car Circuit (NCSCC)-t, amelyhez mindenképpen meg szerette volna nyerni az American Automobile Association anyagi támogatását. Miután azonban az AAA erre nemet mondott, France a saját kezébe vette az irányítást, bejelentette a hivatalos szabályrendszert és a díjazást, aminek értelmében a '47-e NCSCC bajnok 1000 dollárt kapott a trófea mellé.

A szezon Daytona Beach-en kezdődött, majd közel negyven fordulót követően decemberben ért véget Jacksonville-ben. 

A népszerűség gyorsan nőtt, amit jól szemléltet, hogy a legtöbb helyszínen a jegyek iránti kereslet meghaladta a kínálatot. A bajnoki címet végül Flonty Flock szerezte meg, a szezon végén, egész pontosan december 14-én pedig France tárgyalásra hívta az NCSCC 35 tisztviselőjét floridai Streamline Hotelbe, hogy a stock-car szakág amerikai jövőjéről döntsenek. Ezen mítinget még három hasonló követte, amelyek után megszületett az új, jóval koordináltabb szervezet, a National Stock Car Racing Association. Mint azonban kiderült ezen név már foglalt volt, így némi szórend módosítással a végleges verzió a ma ismert National Association for Stock Car Auto Racing, azaz NASCAR lett.

Az első, már a NASCAR égisze alatt lebonyolított viadalt 1948. február 15-én rendezték meg, méghozzá nem máshol, mint a France által olyan jól ismert Daytona Beach-en. A szervezet ekkor még nem rendelkezett versenyrendezési joggal, így a modified stock-carokkal lezajlott futam nem kapott hivatalos státuszt. Az ennek ellenére is történelmi jelentőségű futamot egyébiránt az a Red Byron nyerte meg, aki egy évvel később, a szervezet első, hivatalos szezonjának is a bajnoka lett.

 

byron.jpeg

Red Byron és az ő Cadillacje (1953) 

 

A mai főkategóriának, a Monster Energy NASCAR Cupnak őse 1949-ben, Strictly Stock Series néven rajtolt el, a naptárban pedig Daytona Beach ekkor még júliusi dátumot kapott.

A következő, immár Grand National Series-re átkeresztelt bajnokság idényében azonban a pályát februárra ütemezték át és egészen az utolsó, 1958-as versenyig maradt is ebben a hónapban. Erre vezethető vissza a jelenlegi gyakorlat is, aminek értelmében a Daytona 500-at tradicionálisan februárban bonyolítják le.

Az összesen tizenegy Daytona Beach-i futam (beleszámítva az 1948-ast is) győztesei között Byronon kívül még olyan neveket találunk, mint például a kétszeres bajnok, egyszer egy majommal az autójában is versenyzett Tim Flock, a széria háromszoros legjobbja, egyben a Király, vagyis Richard Petty édesapja, Lee Petty, vagy éppen az a Marshall Teague, aki 1959-ben, egy Indy autó tesztelése közben vesztette életét a frissen megépült Daytona International Speedwayen.

A parton lezajlott versenyek nagy népszerűségnek örvendtek a helyiek között, France azonban mégsem volt eleinte maradéktalanul boldog. Ennek oka abban rejlett, hogy a terület földrajzi viszonyai miatt a nézők továbbra is könnyedén be tudtak lógni a futamokra, ami enyhén szólva sem tett jót a jegyeladásoknak. Persze a dörzsölt France-t sem kellett félteni és a "bliccelők" ellen védekezve mindenfelé figyelmeztető táblákat helyeztetett el azzal a felirattal, hogy a környéken hemzsegnek a mérges kígyók és a pályának csak azok a részei biztonságosak, amelyeket a NASCAR kijelölt. A trükk bejött, a besurranók száma jelentősen megcsappant, miután a rajongók nem mertek kockáztatni és inkább megvásárolták a belépőket a legális helyekre.

A versenyző autóktól alig pár méterre ácsorgó, olykor a 30.000 fős tömeget meghaladó nézőközönség tagjai között ugyanúgy megtalálhatóak voltak erősen ittas egyedek, a járművek elé bátorságpróbából kiugráló hullajelöltek, valamint kisgyermekek és várandós nők is. Valami csoda folytán azonban nagyon kevés személyi sérülés történt, noha a közönség közé repülő, vagy épp kisodródó autókkal járó balesetek száma meglehetősen magasnak számított.

A pilóták persze az átlagosnál is óvatosabban vezettek, mivel pontosan tudták, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat előttük egy civil. Ebből adódóan szükség esetén inkább a víz felé kormányozták az autójukat, egyfajta bukótérnek kinevezve az óceánt.

A Daytona Beach-i versenyek sikeresnek bizonyultak, France azonban már 1953-ban elhintette, hogy a NASCAR-t hamarosan egy vadonatúj, állandó pályára költözteti át innen.

Az üzletember egyik életművének tekinthető, a pályaversenyzés szinte valamennyi szakágát - sőt, még a vízisportokat is - kiszolgálni hivatott, ovállal és road vonalvezetéssel rendelkező Daytona International Speedway 1959-ben meg is nyitotta kapuit.

Ugyanezen év február 22-én kapta meg a zöld zászlót a történelem első Daytona 500-a is, amelyet az a Lee Petty nyert meg, aki a már említett három bajnoki címe mellett arról is nevezetes, hogy ő volt a legelső pilóta a NASCAR-ban, aki autót tört, méghozzá rögtön az első hivatalos szezon nyitófutamán, 1949-ben a Charlotte Speedwayen.

A stock-car szakág ászai innentől fogva már nem tértek vissza Daytona Beach-re, a többi pedig már történelem. Daytona 500 történelem.

dta.jpg

NASCAR Grand Nationals (1956) 

 

"Abban az évben születtem, amikor a Daytona International Speedway megnyílt, tehát nem volt lehetőségem rá, hogy a parton versenyezzek" - nyilatkozta az ESPN-nek 2012-ben a negyvenszeres főkategóriás futamgyőztes és ötszörös bajnoki második helyezett Mark Martin. "Igaz, hogy régóta benne vagyok a versenyzés világában, de azért ennyire mégsem. Nagyon mókás lehetett ott vezetni, csúszkálni a homokban, meg minden. Ha visszamehetnék az időben biztosan neveznék egy-két futamra."

A kétszeres Daytona 500 győztes Michael Waltrip 1963-ban látta meg a napvilágot, így őszinte sajnálatára szintén lecsúszott a parti mókáról.

"Rengeteg képet láttam a Daytona Beach-i pályáról, elképesztő volt! Ha kicsit is rosszul fordult valaki a kanyarra, akkor már borult is. Elképzelem, ahogyan azok a régi srácok kiálltak a partra és mutogathatták, hogy 'én itt álltam fejre, én pedig ott'. Borzasztó kihívás lehetett, gondoljanak bele, végigszáguldani az aszfalton, majd a homokban... Kicsit irigykedem, hogy nem akkoriban éltem és versenyeztem."

A Daytona Beach-i pálya mindössze egyetlen évtizeden át szerepelt a NASCAR palettáján, hogy aztán átvegye a helyét a DIS, amelynek 2.5 mérföldes oválja France álmait megvalósítva a világ mára egyik legismertebb versenyének, a Daytona 500-nak otthonává vált.

A parton való száguldozás, a rekordok és az egész bizarr módon gyönyörű atmoszféra azonban örökre beírta magát a motorsport történelemkönyvébe.

 

 

  

 

  >>>>> Ha további ritka és érdekes fejezeteket olvasnál az amerikai motorsport történelméből, akkor ajánlom a blog jobb oldali "Sztorik" menüpontját.

 

 

képek: Timeline, NASCAR

 

 

További érdekességekért, hírekért az amerikai autósport múltjából és jelenéből kövesd a blog Facebook oldalát:

--------------------------------------------------------------------------------------

------------------------------------------------------------------------------------------------ // Deactivating distracting Text Selection: // $.fn.extend({ disableSelection : function() { this.each(function() { this.onselectstart = function() { return false; }; this.unselectable = "on"; $(this).css('-moz-user-select', 'none'); $(this).css('-webkit-user-select', 'none'); }); } }); $(function() { $(this).disableSelection(); });