Szúr, mint a fullánk - A Marmon Wasp-sztori
2018. február 05. írta: Raceday Addams

Szúr, mint a fullánk - A Marmon Wasp-sztori

Több ezer, rendkívüli versenyautó született már meg zseniális szakemberek tervezőasztalain. Közülük azonban csak kevésnek sikerült akkora tiszteletet, mi több, csodálatot kiváltania, mint az 1911-es Indianapolis 500 győztes járművének.

mw32.jpg

A hatvanas évek végén néhány NASA-asztronauta látogatást tett az Indianapolis Motor Speedway múzeumában. Az űrhajósok lelkesen vizslatták a kiállított autók tucatjait, a figyelmüket azonban az áramvonalas Marmon Wasp keltette fel leginkább.

"Teljesen lenyűgözte őket az autó hátuljának fullánkszerű alakja" - elevenítette fel a sztorit az IMS hivatalos történésze, Donald Davidson egy, a New York Timesnak 2016-ban adott interjújában. "Csak azt kérdezgették, 'Hogyan tudták ezt megcsinálni ötven évvel ezelőtt?'. Nem hittek a szemüknek."

A Marmon Wasp rendkívüliségét jól mutatja, hogy az évtizedek során valódi kultusz alakult ki körülötte. Rajongói máig klubokba tömörülnek, a hivatásos és amatőr autóépítők pedig rendre előállnak a maguk élethű replikáival, amelyeket aztán különböző rendezvényeken mutatnak be a nagyközönségnek. A munkaórák maximálisan megérik a befektetést, hiszen a 'Darázs' azon kevés projektek közé tartozik, amelyek már az első pillanattól fogva sikerre vannak ítélve.

Nem csak a vintázs versenygépek kedvelőiből vált ki milliomodik ránézésre is őszinte csodálatot, de még az autók iránt semleges embereket is elismerő fejbiccentésre készteti.

A Marmon Waspről sokan úgy tartják, hogy eleve az első Indianapolis 500-ra (akkori nevén The 1911 International 500-Mile Sweepstakes Race-re) készült.

A valóság azonban az, hogy mire a nagy verseny megkapta a zöld zászlót, a Wasp már több futamon is túl volt, sőt, egyszer még olyannyira sikerült összetörni is, hogy kis híján a roncstelepen végezte.

A saját gyári csapatával már az American Automobile Association (AAA) több kategóriájában is jelenlévő Marmon Motor Car Company (MMCC) 1909-ben indította útjára minden addiginál nagyobb volumenű programját, aminek célja a korszak legmodernebb versenyautójának létrehozása volt, a cég elszántságát pedig jól jellemezte, hogy a munkafolyamat kezdetén a majdani gépre egyszerűen csak 'Speed Monsterként' hivatkoztak.

harroun.JPG

Ray Harroun 

 

A projektben már a kezdetektől fogva aktív szerepet kapott az Egyesült Államok akkori egyik legjobb versenyzőjeként számon tartott Ray Harroun. Az MMCC nem csak kikérte a véleményét a mérnöki tehetsége miatt egyszerűen csak 'Kis Professzornak' becézett pilótának, de az autó tervezése során egyenesen az ő igényeit tartották szem előtt.

Ennek megfelelően az MMCC hathengeres, 9.8 literes Model 32 erőforrásával életre keltett Marmon Wasp elsőszámú versenyzőjeként Harrount jelölték meg, de mellette lehetőséget kívántak még adni Harry 'Sunshine' Stillmannek, valamint a Marmon egyik legjobb gyári szerelőjének, Joe Dawsonnak is.

A motorsport történetének első nagyteljesítményű, együléses open-wheel járgányának megszületése nem mindenkit nyűgözött le. A szkeptikusok szerint csak a stock-car versenyeknek van értelmük, mivel azok járulnak hozzá az autópiac fellendüléséhez, a Marmon Wasphez hasonló gépeket vezető őrültek azonban semmit nem tesznek hozzá az üzletág és a közúti autókhoz kapcsolódó mérnöki teljesítmény növekedéséhez.

Az MMCC-t - amelynek marketingkampányában olyan prominens személyek is helyet kaptak, mint pl. Helen Keller - hidegen hagyták a bírálatok, az Indianapolis Motor Speedway versenyzésért felelős igazgatója, Ernie Moross azonban saját kezűleg írt egy válaszcikket az Indianapolis Starnak, amelyben erőteljesen promóciós szemszögből védte meg az open-wheel szakág törekvéseit:

"A nyugtalan emberiség egyik legmodernebb innovációja, hogy megpróbáljon minél gyorsabb autómobilokat tervezni, amelyekkel aztán rekordsebességre törekszik egy végtelenül veszélyes sportágon belül. Mindezt annak érdekében, hogy a semmiből kiindulva minél jobban kiterjessze a sebesség határait. Az autó gyors, letisztult és valószerűtlenül feszes, szorosan kapaszkodik a földhöz, miközben gyorsabb lesz, mint bármelyik madár a levegőben."

jones.JPG

 Parnelli Jones a Marmon Waspben (2011, IMS)

  

A Marmon Wasp elsőként 1910. március 16-án, az IMS téglaborítású oválján gördült pályára. A teszt azonban nem zajlott zökkenőmentesen, hiszen a pályán konstrukciós munkálatok zajlottak, ami miatt a körözést időről-időre meg kellett szakítani.

Az eseményen az MMCC több magas beosztású tisztviselője és más, meghívott vendégek testközelből nézhették végig, amint az aerodinamikai szempontból forradalmi küllemű, sárga versenygép megtette első mérföldjeit.

A teszttől Harroun egyéb elfoglaltságai miatt - ezek mibenléte máig nem tisztázott - távol maradt, a volán mögött pedig Sunshine Stillman mellett maga a cég vezetője, Howard Marmon foglalhatott helyet.

Érdekesség, hogy az autót a média eleinte a 'The Marmon Yellow Jacketként' emlegette, utalva a jellegzetes sárga-fekete mintázatú darazsakra és méhekre, ahonnan már csak egy lépés volt, hogy nevén nevezzék a gyereket és ráragadjon a Wasp.

A közhiedelmmel ellentétben azonban egyik elnevezés sem kizárólag ennek a modellnek a sajátja, hiszen már az MMCC korábbi autóit is így hívták egységesen sárga alapon fekete csíkokkal díszített festéseik miatt.

Visszatérve az IMS-re, a teszt teljes sikerrel zárult, amit követően az autót visszavitték a közeli műhelybe, hogy némi finomhangolás után már versenyzésre kész állapotba hozzák.

A Marmon Wasp első megmérettetésére két héttel később, április elején került sor a frissen megnyitott Atlanta Speedwayen, ahol a tizenkét mérföld versenytávú, minden kategória számára nyitott fordulón Harroun látta meg elsőként a kockás zászlót.

Másfél hónap múlva, május 28-án, az IMS oválján rendezett Wheeler-Schebler Trophy-n a Marmon Wasp újabb mérföldkőhöz érkezett. A 80 körös (200 mérföldes) versenyen Harroun meggyőző fölénnyel nyert a szemet gyönyörködtető, akkoriban kifejezetten futurisztikusnak ható autóval.

Az átütő siker - és a vele járt ezer dolláros pénzdíj - feltüzelte Harrount és a Marmon csapattal együtt úgy döntött, hogy a következő napokban is marad a Speedwayen tesztelni.

Május 30-án reggel azonban a pálya észak-keleti kanyarjában defektet kapott, aminek következtében elvesztette uralmát az autó felett és a falnak csapódott. Az ütközés hatására a jobb első és hátsó kerekek szinte teljesen kitörtek, aminek láttán a szemtanúk biztosak voltak benne, hogy ezzel véget is ért a Marmon Wasp pályafutása.

Az alábbi, az Indianapolis Star 1910. május 31-ei számában közzétett, az idő vasfogának köszönhetően mára igencsak elmosódott képen Harroun csípőre tett kézzel látható, miközben az autót aggódva vizslatja az AAA versenyirányításért felelős vezető tisztviselője, Fred Wagner.

wasp.JPG

Az első ijedtséget követően azonban a Marmon csapat garázsába visszatérve kiderült, hogy a sérülés orvosolható és néhány héttel később a Darázs már újra régi pompájában tündökölt.

Miután Harroun megszerezte az 1910-es AAA Championship Car bajnoki címét, úgy döntött, alig 31 évesen végleg szögre akasztja a sisakját. Elhatározása azonban nem tartott tovább néhány hónapnál, amikor is nem tudta visszautasítani a Marmon ajánlatát az Indianapolis Motor Speedway történetének első ötszáz mérföldes viadalára, vagyis közismert nevén az Indy 500-ra.

Az akkoriban kimagaslónak számító, 27.550 dolláros pénzdíjazásnak - ebből a győztes markát 10.000 ütötte - is köszönhetően összesen negyvenhat autó nevezett a versenyre. A kvalifkáción a manapság megszokott gyakorlattal ellentétben még nem a rajtrácsról döntöttek, hanem azt mérték le, hogy adott jármű képes-e negyed mérföldön át tartani a 75 mph-s (120.7 km/h) sebességet.

A mezőnybe végül negyven autó verekedte be magát, az indulás sorrendjét pedig a nevezések beadásának dátuma alapján határozták meg.

A versenyzők figyelmét egyből felkeltette a Marmon Wasp, de nem a jármű magával ragadó külleme, vagy épp korszakalkotó aerodinamikai jegyei kapcsán.

Az ellenfelekben ugyanis komoly aggodalmat keltett biztonsági szempontból, hogy az autó együléses, vagyis Harroun teljesen magányosan akarja teljesíteni a komplett ötszáz mérföldet. Ez akkoriban nagyon nagy dolog volt, mivel rajta kívül valamennyi járműben két ember foglalt helyet: a versenyző, valamint az utazó szerelője, akinek többek között az abroncskopás szemmel tartása és az üzemanyagszint ellenőrzése mellett az is a feladatai közé tartozott, hogy folyamatosan szemmel tartsa a hátulról és oldalirányból jövő forgalmat.

riding.jpg

A XX. század elején a pályaversenyzés még páros sportág volt (Arthur Greiner és utazó szerelője, Sam Dickson - IMS/1911)

  

Ebből adódóan a mezőny egy része fontolgatta, hogy bojkottálja a versenyt, mivel úgy vélték, Harrounnak egyedül fogalma sem lesz arról, mi zajlik mögötte ez pedig magában hordozza egy tömegbaleset lehetőségét.

Mielőtt azonban a riválisok beválthatták volna a demonstrációról szőtt fenyegetésüket, a Marmon Waspen hirtelen feltűnt egy vadonatúj elem, ami rögtön elhallgattatta a vészmadarakat.

A közvetlenül a kormány fölé helyezett, kb. 7.5 x 20 cm-es tükör a praktikusság mellett történelmi jelentőséggel is bírt, hiszen hivatalosan ez volt az első alkalom, hogy egy autót - beleértve a közúti automobilokat - visszapillantóval vérteztek fel.

A hangsúly a hivatalos szócskán van, mivel számos forrás szerint már a XIX. század végén is kísérleteztek hasonló megoldásokkal, de ezek egyike sem rendelkezik hiteles dokumentációval.

"Lehet, hogy már előtte is akadtak próbálkozók, én viszont személy szerint még soha nem láttam egyetlen olyan fényképet sem, amin egy visszapillantó tükörrel rendelkező autó szerepel és bizonyítottan az 1911-es Indy 500 előtt készült" - mondta Donald Davidson. "Jelenlegi ismereteink szerint Ray Harroun Marmon Waspjén használtak a világon először visszapillantót az autózás történetében."

A tükör felszerelésének ötlete magától Harrountól származott. A versenyző 1904-ben a Montgomery Ward áruházlánc elnökének, William Thorne-nak sofőrjeként nem csak automobilt, de lovas hintókat is terelgetett. Ez utóbbiak egyikén látta meg először, amint egy hosszú rúdra szerelt tükröt használtak a tájékozódás megkönnyítésére.

A pályán ráadásul ennek a biztonságtechnikai megoldásnak Davidson szerint aerodinamikai értelemben is pozitív mellékhatása volt, mivel némiképp növelte a leszorítóerőt.

Ezeken a képeken jól látszik a kormány fölé szerelt tükör 

 

Harroun a 28. helyről kezdhette meg a versenyt, amelyen egyébiránt a biztonsági autó intézményét is meghonosították. A szervezők attól tartottak, hogy a 40 autót számláló mezőny eredetileg tervezett állórajtjának tömegbaleset lesz a vége, így kitalálták, hogy egy hagyományos utcai jármű mögött induljanak el a versenyzők. A felvezető autó egy kört követően elhagyta a pályát, a futamot pedig immár lendületből kezdték meg, meghonosítván a repülőrajt szokását is.

Ennél a pontnál ismét elérkeztünk egy mítosz-romboláshoz, mivel a közhidelemmel ellentétben Harroun NEM egyedül versenyezte végig a távot.

Amikor 1911 tavaszán a Marmon meggyőzte őt arról, hogy erre az egy futamra térjen vissza a pályára, Harroun azzal a feltétellel mondott igent, hogy a csapat a lehető legjobb, elérhető helyettesítő pilótát szerződteti. Ő nem volt más, mint a hosszútávú versenyeken edződött Cyrus Patschke, aki az Indy 500 hetvenedik körében váltotta Harrount a Waspben és nagyjából 30-35 körön át maradt is a volánnál, amely idő alatt a második, más források szerint pedig egyenesen az első helyre tornászta fel magát.

Patschke később a Marmon másik, Joe Dawson által vezetett autójának kormányát is átvette és végül az ötödikként ért célba. A hivatalos végeredményben azonban azt a versenyzőt jegyezték, aki megkezdte a futamot, így a helyezés és a pénzdíj Dawsont illette meg.

Az első Indianapolis 500-at a Marmon Wasp végül 6 óra 42 perc 8 másodperc alatt, 74.49 mph-s átlagsebességgel nyerte meg, amivel örökre beírta magát a motorsport történelemkönyvébe - noha máig élénken él az a konspirációs teória, miszerint a verseny első helye valójában a végül másodikként jegyzőkönyvbe vett Lozieres Ralph Mulfordot illette meg, aki a győzelmet végül az időmérésért megbízott tisztviselők hibái, valamint sportpolitikai érdekek sorozata miatt vesztette el.

Akármi is legyen a teljes igazság - a futam leintését követő, az AAA, valamint az IMS vezetősége között lezajlott zárt ajtós megbeszélés után valamennyi, a verseny során készített feljegyzést és eredményjelző táblát megsemmisítettek - a világ első Indy 500-ának győzelme immár visszavonhatatlanul Harroun neve mellett szerepel.

harr.JPG

Harroun útban a győzelem felé (IMS, 1911) 

 

Az erre az egyetlen versenyre visszatért pilóta a sikert követően újra és ezúttal már ténylegesen bejelentette visszavonulását, ez pedig azt is jelentette, hogy a második, 1912-es Indianapolis 500 a címvédő nélkül startolt el.

A 32 éves Harroun a végleges döntését azzal indokolta, hogy mindent elért, amit a sportágban csak lehetett, ezért már nem látja értelmét annak, hogy tovább kockáztassa az életét a pályán. A Marmon az év végén szintén lezárta a versenyzéssel kapcsolatos programját és innentől kizárólag az utcai autókkal foglalkoztak, amelyek eladásai a nagy győzelem hírére hatalmas ugrást produkáltak. A céghez Harroun továbbra is hűséges maradt és innentől fogva már főállásban erősítette a mérnöki részleget.

A visszapillantó tükör nem vált azonnali trenddé, 1912-től pedig új szabályok léptek életbe, amelyek részeként az AAA minden száz mérföldet meghaladó távú versenyen kötelezővé tette az utazó szerelők alkalmazását. A regula egészen 1922-ig életben volt, amikor is visszaminősítették választható opcióvá. Ennek révén 1923-ban már alig akadt olyan csapat, amely élt volna a lehetőséggel, hét évvel később, 1930-ban azonban újfent nem lett más választásuk, mivel az AAA megint kötelezővé tette az utazó szerelők részvételét. A regula 1938-ban végleg köddé vált, 1964-ben pedig már magát az elnevezést is törölték a szabálykönyvből.

A győzelméről maga Harroun többször is így nyilatkozott:

"Nem én nyertem meg az 500-at, hanem a Marmon. Én csak vezettem."

Egy nagy titkot azonban évtizedeken keresztül magában tartott. A biztonság miatt aggódó ellenfeleket sikeresen meggyőzte arról, hogy a visszapillantó tükörrel tökéletesen pótolni tudja az utazó szerelő "hátsó szemének" hiányát. A valóság azonban korántsem volt ennyire fényes a hepehupás téglaborításon.

"Hogy őszintén megmondjam, azon a borításon pattogva az égvilágon semmit nem láttam a tükörben" - vallotta be 1967-ben Davidsonnak. "Ezt azonban senki nem tudta rajtam kívül."

Az eredeti Marmon Wasp jelenleg is az IMS múzeumában van kiállítva, valósághű replikái azonban világszerte felbukkannak a legkülönbözőbb vintázs autó showk forgatagában.

 

 

 >>>>> Ha további ritka és érdekes fejezeteket olvasnál az amerikai motorsport történelméből, akkor ajánlom a blog jobb oldali "Sztorik" menüpontját. 

 

képek: IMS, Indianapolis Star, IndyCar

-
-------------------------------------------------------------------------------------

------------------------------------------------------------------------------------------------ // Deactivating distracting Text Selection: // $.fn.extend({ disableSelection : function() { this.each(function() { this.onselectstart = function() { return false; }; this.unselectable = "on"; $(this).css('-moz-user-select', 'none'); $(this).css('-webkit-user-select', 'none'); }); } }); $(function() { $(this).disableSelection(); });