A lehetetlen csak egy szó - Mozgássérültként a világ legkeményebb versenyén
2018. július 25. írta: Raceday Addams

A lehetetlen csak egy szó - Mozgássérültként a világ legkeményebb versenyén

Az Indianapolis 500 évszázados múltja során számos, igazán érdekes háttérrel rendelkező versenyző mérette már meg magát. Ezen poszt főszereplői azonban még közöttük is egy külön szintet képviselnek.

mil.png

A 2018-as év eddigi legnagyobb, motorsport-vonatkozású szenzációjának kétségkívül Billy Monger visszatérése számított.

A mindössze 18 éves versenyző a brit F4-es bajnokság 2017-es, Donington Parkban rendezett futamán egy horrorisztikus baleset részesévé vált, aminek következtében mindkét lábát elvesztette.

A történtek hallatán a sportvilág teljes mellszélességgel Monger mögé állt és minden lehetséges eszközzel igyekeztek támogatni a pilótát, valamint családját. Ezzel párhuzamosan viszont egy emberként sajnálkoztak is, mondván mennyire igazságtalan a sors, hogy egy feltörekvő, ifjú versenyző karrierjét és életét egy ilyen borzasztó tragédia töri ketté.

Billy azonban villámgyorsan megmutatta, őt nem olyan fából faragták, hogy egy ehhez hasonló "kis kellemetlenség" gátat szabjon az álmai beteljesítésének. Ahelyett, hogy depresszióba esett volna - mint sokan jósolták -, már a kórházban az foglalkoztatta, hogy miként vezethet majd speciális, számára átalakított versenygépet.

Hihetetlen kitartását pedig jól szemlélteti, hogy kevesebb, mint egy évvel a baleset után már nem csak, hogy újra a pályán rótta a köröket a brit F3-ban, de dobogós helyezéseket is szerzett.

Monger, Alex Zanardi, vagy éppen a tengerentúli open-wheel szakág nevelősorozataiból ismert, manapság már a sportautózásban szárnyait bontogató – a júliusi, Lime Rock Parkban rendezett IMSA Continental Tire SportsCar Challenge futamon egyenesen győzelmet szerző - , de az Indy 500-zal továbbra is kacérkodó, mellkastól lefelé megbénult Michael Johnson (lásd. alábbi kép) számára adódott lehetőségeket az egyéni akaraterő mellett sokan a technológiai innovációk és a modern orvostudomány sikereként is elkönyvelik.

jo.jpg

Az igazság azonban az, hogy már a XX. század elején is akadt példa végtagjaikat elvesztett pilóták jelenlétére a világ versenypályáin. Méghozzá nem is akármilyen futamokon mérették meg magukat, elég csak arra gondolni, hogy a sportág máig egyik legembertpróbálóbb viadalán, az Indianapolis 500-on is megfordultak már négyen is.

Igen, jól olvastátok, a futam eddigi történelme során négy olyan versenyző is beadta nevezését, akik korábban elvesztették lábaikat. Közülük ráadásul háromnak a tradicionális 33 fős mezőnybe is sikerült kvalifikálnia magát.

Allen Miller, vagy közismertebb nevén Al Miller 1907-ben született a michigani Pontiac városában és már egészen kisgyermek korától kezdve arról álmodozott, hogy egy szép napon hivatásos autóversenyző válik belőle. Terveit azonban kis híján keresztül húzta egy, még a korai kamaszévei elején történt közúti motorbaleset, aminek következtében szinte teljes egészében elvesztette a jobb lábát.

Al viszont úgy volt vele, hogy, őt idézve “egy ilyen apró probléma” nem szabhat gátat ambícióinak és eleinte helyi kis vásárokon rendezett futamokon, majd néhány évvel később már regionális versenyeken is próbára tette képességeit, amelyeket rendre az élmezőnyben zárt.

A nagy áttörés végül 1932-ben jött el, amikor is a köztiszteletben álló autótulajdonos Buddy Marr lehetőséget adott Millernek arra, hogy az egyik Hudsonjával megkísérelje kvalifikálni magát a 20th International 500-Mile Sweepstakes Race -re, vagyis az Indianapolis 500-ra.

A 25 esztendős pilóta jelentkezését mozgássérültsége ellenére is gond nélkül elfogadta az IMS, mindössze néhány extra, biztonságot érintő tesztre kötelezték, amelyek során az autó gyors elhagyását kellett gyakorolnia a pálya és a versenyt felügyelő American Automobile Association (AAA) tisztviselői előtt.

miller_1.png

A futam 33 rajthelyére összesen 64 versenyző pályázott, a sokak szemében abszolút esélytelennek tartott Miller pedig nem csak, hogy bekvalifikálta magát a mezőnybe, de annak egyenesen a 18. helyéről várhatta a startjelet.

Élete első Indy 500-a azonban nem sokáig tartott számára, miután motorhiba miatt a 66. körben kiállni kényszerült.

A soron következő kilenc (1933-1941) Indianapolis 500 egyszer sem rajtolt el Miller nélkül, aki kihagyta ugyan a második világháború miatti négyéves hiátus után először rendezett, 1946-os versenyt, de egy utolsó próbálkozásra 1947-ben még visszatért.

Legjobb eredményét 1934-ben érte el, amikor a hatodikként ért célba.

A tényt, miszerint Al művégtagot viselt, csak nagyon kevesen ismerték a versenypályák közegében, ami akaratlanul is több bizarr momentumhoz vezetett.

Az 1936-os 500 Miller számára finoman szólva sem alakult jól, miután a 119. körben, a pálya hosszú egyenesében balesetet szenvedett, méghozzá olyan nagy erejűt, hogy nem csak ő, de az ekkoriban még kötelezőnek számító utazó szerelője, Jimmy Jackson is a téglaborításon landolt.

A nézők többségének fogalma sem volt arról, hogy Miller műlábat hord, így amikor a csattanás következtében a protézis lerepült a versenyzőről, számos rajongó azt hitte, egy valódi végtag szakadt le.

Nem meglepő tehát, hogy többeket is kórházba kellett szállítani a látvány okozta sokk miatt.

Az IMS hivatalos történésze, Donald Davidson egy másik kis sztorit is felelevenített a pálya honlapján vezetett rovatában, amit nem más osztott meg vele, mint a néhai Floyd Davis, aki Mauri Rose-zal megosztva nyerte meg az 1941-es versenyt.

“Először 1937-ben indultam a versenyen, méghozzá Joel Thorne csapatával, akinek rajtam kívül még több más pilóta is vezetett, beleértve Millert” - emlékezett vissza Davis. “Az egyik nap együtt mentünk vacsorázni a garázsoknál lévő kis étkezdébe, leültünk, Miller pedig rögtön elkezdett mindenféléről sztorizgatni, miközben egy zsebkéssel döfködte a fából faragott székét. Egyszer csak, hirtelenjében elvétette és a penge egyenesen a combjába fúródott. Még csak össze sem rezzent! Én ekkor még nem tudtam, hogy műlábat visel, ezért azt gondoltam, ‘ember, ha ezek a srácok tényleg ennyire kemények, akkor talán mégsem való nekem ez a sport.”

bills.png

A New York állambeli Middletownból származó Bill Schindler csak két évvel volt fiatalabb Millernél, indianapolisi bemutatkozása azonban egészen 41 éves koráig váratott magára.

Schindler 22 esztendősen, 1931-ben kezdte pályafutását sprint autókkal, majd miután hivatalosan megalapították a szakág keleti parti szervezetét, átváltott midget gépekre. Karrierje szélsebesen ívelt felfelé, mígnem 1936-ban, egy Long Island-i Champ car futamon olyan súlyos balesetet szenvedett, hogy a bal lábát térd felett elvesztette.

A történteknek azonban nem volt hatása autóversenyzői pályájára, ami mellett egyre komolyabb szinten kivette a részét a sport politikai oldalából is.

Ekkoriban a keleti parton egyre nagyobb ellenállás bontakozott ki a pilóták és csapattulajdonosok részéről az AAA-vel szemben köszönhetően a szervezet nevezési és pénzdíjai közötti aránytalanságnak, továbbá a futamok megrendezése körüli visszásságoknak. Schindler egyike volt azon versenyzőknek, akik 1937-ben megalapították az úgynevezett “törvényen kívüliek” csoportját abból a célból, hogy az AAA befolyását teljes mértékben kizárják New York állam területéről.

Ennek eredményeként született meg az American Racing Drives Club (ARDC), amelynek Schindler nem csak az elnöki tisztségét látta el hat éven át, de az általa felügyelt midget széria négyszeres bajnoka is lett 1940-ben, ‘45-ben, ‘46-ban, majd 48-ban.

Hamarosan viszont fordult a kocka és Bill, aki korábban úgy fogalmazott, hogy a világ összes pénzéért sem lenne hajlandó újra szóba állni az AAA-vel, 1950-ben mégis beadta nevezését az ellenlábas szervezethez fűződő Indianapolis 500-ra.

Schindler problémamentesen teljesítette az újoncok számára ekkor már kötelezőnek számító Rookie Orientation Programot, majd a kvalifikáción elért 22. helyével megszerezte a jogot a verseny való indulásra.

Ezen pozíció nem tükrözte hűen a tényleges sebességét, lévén a második leggyorsabb tempót autózta, mivel azonban csak a több napon át tartó időmérő edzések későbbi részében lépett pályára, amikor már a mezőny kétharmadának rajthelye be volt biztosítva, meg kellett elégednie a hátsó szakasszal.

Magán a versenyen végül a 111. körben műszaki hiba miatt ki kellett állnia, így a végelszámolásnál csak a 26.-ként rangsorolták.

Bill a következő két évben szintén elrajtolt a legendás futamon, 1951-ben egy 13., ‘52-ben pedig egy 14. helyet szerezve. Szomorú módon azonban több lehetősége nem lehetett arra, hogy ismét próbára tegye magát a Brickyardon, miután alig négy hónappal az 500 után, 1952. szeptember 20-án, egy pennsylvaniai sprint car futamon halálos balesetet szenvedett.

niday.png

A következő, 1953-as Indianapolis 500 sem rajtolt el lábprotézissel versenyző pilóta nélkül.

A kaliforniai születésű Cal Niday lábát 17 évesen, Al Millerhez hasonlóan egy motorbaleset miatt kellett amputálni, de ez az ő esetében sem volt hatással volán mögötti teljesítményére. Bár az évek során számos kimagasló eredményt elért a regionális és nemzetközi versenypályákon - beleértve győzelmét a híres Ausztrál Speedcar Grand Prix-n 1948-ban, a Sydney Showground Speedway-en -, álmai netovábbjának beteljesedésére, azaz az Indy 500-ra egészen 39 esztendős koráig kellett várnia.

A nagy kalandnak először 1953-ban egy Kurtis Kraft-Offenhauser volánja mögött vágott neki. Az újoncteszt akadályát fából készült műlába ellenére ő is sikerrel vette, magát a versenyt azonban konkrétan beárnyékolta a számára nem túl szerencsés 30-as szám. Niday ugyanis a harmincadik helyről rajtolva, a harmincadik körben volt kénytelen technikai okok miatt feladni a futamot, amit követően a hivatalos rangsorban a harmincadik pozícióban jegyezték.

Cal, aki azzal írta be magát a történelembe, hogy ő volt az első versenyző, aki modern stílusú Bell sisakot viselt az Indy 500-on, 1954-ben érte el egyéni legjobbját, amikor a tizedikként látta meg a kockás zászlót.

Niday egyébként – akárcsak Bill Schindler négy évvel korábban – a kvalifikáció második legjobb átlagsebességét hozta, de csak a tizedikként indulhatott, miután egyéni legjobbját ő sem az első időmérős napon rakta össze.

Az egykori szalontulajdonos borbély harmadik, egyben utolsó indianapolisi rajtját 1955-ben teljesítette, amelynek 170. körében kis híján fatális baleset érte a pálya 4-es kanyarjában, miközben pont a negyedik pozícióban haladt.

Niday 1988-ban, 73 évesen vesztette életét méghozzá igencsak rendhagyó körülmények között.

A rosamondi Willow Springs Raceway-en éppen egy vintázs sprint és midget autókkal rendezett bemutatóversenyen vett részt, amikor az egyik pilóta elvesztette uralmát a járműve felett és telibe trafálta Cal 1960-as gyártmányú gépét. Az ütközés hatására az autó felborult, Niday pedig több métert repülve a pálya közepén ért földet. A versenyzőt azonnal kórházba szállították, de az orvosok erőfeszítései ellenére két óra múlva elhunyt.

A hivatalos jelentések szerint Niday nem a balesetben szerzett sérüléseibe halt bele, hanem a nagy ijedtség miatt fellépett szívroham végzett vele.

A negyedik pilóta, aki művégtaggal nekivágott az Indianapolis 500 Május Hónapjának Dan Murphy volt 1975-ben, ő azonban néhány edzéskör után visszalépett, így már a Rookie Orientation Programot sem kezdte meg.

 

 

>>>>> Ha további ritka és érdekes fejezeteket olvasnál az amerikai motorsport történelméből, akkor ajánlom a blog jobb oldali "Sztorik" menüpontját.  

      

képek: IMS, IMSA

-
-------------------------------------------------------------------------------------

------------------------------------------------------------------------------------------------ // Deactivating distracting Text Selection: // $.fn.extend({ disableSelection : function() { this.each(function() { this.onselectstart = function() { return false; }; this.unselectable = "on"; $(this).css('-moz-user-select', 'none'); $(this).css('-webkit-user-select', 'none'); }); } }); $(function() { $(this).disableSelection(); });